2011. december 21., szerda

Olvasónapló: Dorian Gray Zöld Henrikkel

Két regényt olvastam mostanában. Az első túlságosan érdekfeszítő volt.
Gottfied Keller Svájcban alkotott. A Zöld Henrik az ő dicsősége (egy szóval sem mondtam, hogy rossz). A történetet egyes szám első személyben meséli, mintha naplót írna. Nagyszülei sorsát, valamint a kirívó élettörténettel dicsekvő szomszédok életét is a részletekbe menően tárgyalja. Mondhatnánk, hogy alapos munkát végez a környezete leírását tekintve. Megtudhatjuk, mekkora mértékben volt lelkiismeretes az édesapja, és hogyan ragadta magához a halál.
Az özvegy édesanya egyedül és gyenge kézzel nevelte fiát. Mivel a halott apa ruháiból varrt a fiúcska számára nadrágot és felöltőt, s ez többnyire zöld színű anyagból készült, az ifjú Lee az iskolában a Zöld Henrik nevet kapta. Erre büszke volt.
Az író részletesen tárgyalja a gyerekes csíntevéseket és azok következményeit. Lee sohasem vonta le a tanulságot. Végül egy szerencsétlen véletlen miatt kicsapták az iskolából (az elfogult elbeszélésben arra utal, hogy az iskolatársai ráhárítottak egy csínytevést, amely a szigorú bírák szemében megbocsáthatatlan vétséggé növekedett). Ezek után rövid időre vidékre utazott a rokonaihoz. Itt ismerkedett meg közeli rokonaival, unokatestvéreivel. Különösképpen ki kell emelnünk a tanító lányát, Annát. Iránta plátói szerelmet táplált. Megismerte azonban Juditot is, az egyik unokanővérét, kihez szintén kapocs fűzte. 
A cselekmény itt nem haladt különösképpen előre. Leírja, hogy festegetéssel és szerelmes versek fabrikálásával foglalkozik vidéken. Hazatérve a festészetben próbál elmélyülni, de itt is a „maga feje után megy”.
Semmi különös nem történt, és az olvasásban már a kettőszázadik oldalnál jártam. Ennyi, elolvastam az első kötetet. Itt egyenlőre abba is hagytam, és inkább Dorian Gray életútjának követésébe kezdtem.
Oscar  Wilde szintén a XIX. század alkotói közé tartozott. Anglia szülötte. Elsőként A canterville-i kísértet c. novelláját olvastam el. Szórakoztató, kicsit gúnyos, ugyanakkor a romantika stílusjegyeit magában hordozó történettel találkoztam. Ajánlom mindenkinek. Ezek után a kötet elejére lapoztam, és elkezdtem a Dorian Gray arcképe c. regény olvasását.
Üdítő olvasmány. A körmondatok és a semmitmondó, a cselekmény szempontjából fölösleges fordulatok, indokolatlan leírások (ez volt a Zöld Henrik) után frissítően hatott a világos, pontosabb és tömörebb stílus, a színes elbeszélésmód. A párbeszédek elmések, az elmélkedések páratlanok voltak.
A cselekményt tekintve egy kicsit Faust jut az eszünkbe. A téma viszont érdekes: a gazdag örökségre számító Dorian Gray beleszeret saját maga fiatalságát ábrázoló festménybe. Rádöbben arra, hogy ez az állapot nem maradandó, és a mulandóság miatt elszomorodik. A festmény elkészültével Dorian többször is felkiált: bárcsak a festmény öregedne helyettem, és én megőrizném fiatalságomat.
Jelentős szerepet kap Gray életében Basil, a festő, valamint Lord Henry. Utóbbi  személy egy könyvet ajándékoz neki, mely a felelősség nélküli, tékozló életet helyezi előtérbe. Dorian Gray inkább Lord Henry tanácsait akarja követni.
Fiatalság, szerelem –– túl korán véget ér. Dorian azt hiszi, szeret egy színésznőt. Eljegyzi. Sybil Vay korábban a színpadon élt igazán (amikor ő volt Júlia, vagy Desdemóna). Jelenleg azonban a Dorian iránt érzett szerelme által csakis az ifjú jelenteti számára az életet. Emiatt gyönge alakítást nyújt a színpadon. (Mindezt nehéz ma megérteni és elfogadni). Eközben szégyenbe hozta Doriant két barátja előtt (Basil és Lord Henry), akik meg akarták csodálni az egekig magasztalt kezdő színésznő játékát. Ez azonban nem volt lehetséges a fent emített okok miatt. Dorian az előadás után felkereste Sybilt. A lány elmondta, hogy a szerelme miatt nem tud játszani: már nem a színpad, hanem Dorian jelenti számára a világot. Sybil az ifjú örököstől az őszinte szavakért cserébe megvetést kap.
Gray hazatér. Lelkiismeret furdalás gyötri. Ír egy bocsánatkérő levelet a lánynak. Másnap reggel küldené el, de ekkor az újságok már Sybil Vayne halálát tudatják vele.
Ezen a reggelen változik meg Dorian Gray élete. Amikor véletlenül újra rátekint a róla készült festményre, változást fedez fel rajta. Mintha a szája körül valamiféle megvetés bujkálna. Rádöbben arra, hogy előző este sem tévedett: a festményen akkor állt be a változás, amikor a lány öngyilkos lett. Ez valójában Dorian lelkiismeretét terheli, de csak a festményen látszik. A képet egy lezárt szobába vitette, és letakarta, hogy senki se láthassa. Meglátogatta őt Lord Henry. Ekkor kapta tőle a könyvet, mely egy nagyvilági ifjú kalandjairól szól. Úgy érzi, ő a hőse. Bátran indul az ismeretlen világ felé. Útját adósság, ópium, szenny kíséri. Persze ő sohasem keveredik ilyesféle dolgokba: akire az árnyéka  rávetül, az  menthetetlenül rossz útra tér.
Olyan, mintha egy fordított Achilleus- jellemkép tárulna elénk. Achilleus a rövid életet és a dicső halált választotta a hosszú élet, és dicstelen halál helyett. Dorian Gray a fiatalságot, a mulandóság gondolatának elodázását, a lelkiismeret és következmények nélküli életet választotta. Ára volt ennek.
A történet végét nem árulom el. Aki kíváncsi, járjon utána!

Szolgálati közlemény



 kedves látogatók figyelmét felhívom a tényre, hogy jelenleg sajnos korlátozottak a lehetőségeim a számítógép- és internet-használatot tekintve.
Kérem szíves türelmüket a probléma megoldásáig.


Üdvözlettel:   Kovács Eleonóra.                                                  

2011. december 12., hétfő

Olvasónapló II. --- Szemlélők a Tisza jó oldaláról

Kérdések, ez volt a végszó legutóbb. Az ilyenekből akad bőven. Meg ugye a hétfő az nem csütörtök.
Ott tartottunk, hogy  Szabó Magda A szemlélők c. regényéből a második fejezet tartalmi ismertetője következik. Most.
A második fejezet Szabó Magdától a Védelem címet kapta.  Vád, az már volt (az első fejezetben). Megismerhetjük Rolandot. Itt egyébként végig Caesar a neve. Tulajdonképpen ő egy elkényeztetett, támogatásra szoruló alak, aki a Nagy Biztonságból a Vasfüggönyön Túlra tévedt. Diplomataként most is védőháló veszi körül. Ez a háló megsérül, amikor elveszíti Franciskát. Persze, ebben is ő a hibás. A nő, amiért egyedül hagyta. Búcsú nélkül.
A cselekmény időrendi sorrendjében: Franciska volt Roland apjának gyámleánya. Roland első és legmeghatározóbb élménye az volt Franciskával kapcsolatban, amikor a  kislány eldobott egy fényképalbumot, és az ütéstől megsérült a Roland  térde. Felnőve feleségül vette a lányt. Ez a tény nem volt annyira megindokolva („még nem volt a feleségem, s már annyira eggyé kalapáltak az egymás közelében töltött vakációk, hogy nem tudtam másképp látni az élet lényeges kérdéseiben, csak úgy, ahogy ő”)[1] , mint az, hogy miért takarta a nő az arcát a fényképeken, és miért nem szerette, ha filmfelvétel készül róla is. Azért, mert nem akarta azt, hogy halála után mutogassák a képét az albumokban (látod, ő Franciska nénéd, ami már nincs közöttünk, de látod, milyen szép volt valaha?), és ez háborította fel már kislányként is, annyira, hogy a rég halott emberek képeivel teli albumot eldobta, és megsebezte vele a tizennégy éves Rolandot („Franciska tiltakozott az ellen, hogy amikor már nincs sehol, egy darab papírra másolt vagy vászonra rögzített kép Márkot csináljon belőle, hogy amikor eljön az ideje, átkerüljön Johanna piros albumából ő is a zöldbe, a többi nem élő közé.”). Persze mindez akkor kezdődött, amikor a kandúrmacska, Márk kimúlt, és apja kitömette. Valahogy nem volt ugyanaz, mint amikor a halott emberről készült képeket nézzük, valójában már ők sincsenek sehol, de itt biztosan nem. Franciskáról lassan elég lesz ennyi, különösképpen azért is, mert  a második fejezet elején, a külország sztrádáján belerohant egy lovas kocsis nászmenetbe. Meghalt, a lakodalmat elhalasztották.
Roland a  felesége halálát követően  inni kezdett, de a munkáját kifogástalanul végezte. A külország nemzeti ünnepén azonban elvesztette önuralmát. A színpadon épp a kézfogó jelenete zajlott. Ez érzékenyen érintette, mert eszébe juttatta Franciska halálát.  Kirohant a nézőtérről. Anna  követte. Az ő apja volt valamikor a Bursa Akadémia elnöke (ez az intézmény Albert hazájában volt, és itt tanultak az Anna országából származó fiatalok, s az intézmént feloszlatták). Anna valami miatt megsajnálta Rolandot. Követte, és felajánlotta, hogy a közelben lévő lakásán megihatnak egy pohár italt. Felejthetetlen élmény következett Caesar számára: éjszaka együtt kitakarították Anna lakását. A diplomata engedelmeskedett. Levezette a feszültséget, mely amiatt támadt benne, mert látta a színpadon a felesége halálát felidéző lakodalmi jelenetet, valamint azt is, hogy ebben a pillanatban mindenkire haragudott –– a”bennszülöttekre”, az országra, Franciskára, aki búcsú nélkül elhagyta, az anyjára, aki szintén így tett ––– MINDENKIRE.
Aztán nem tudott szabadulni Annától. Vele érezte biztonságban magát. Nélküle nem tudott aludni. Két hétig ébren volt, Anna láttán ásítozni kezdett. Rádöbbent, hogy nincs más megoldás, mint, hogy feleségül kéri.
Ekkor lépett színre Tristan, az újságíró. Több annál. Manipulátor. Anna után kutatott, hogy kipréselje belőle a szavakat, melyeket hallani akar, hogy megmásítva értelmüket, továbbadhassa őket. A vidéki nyaralóban végre Anna nyomára akadt. Többet talált annál, amire számított. Tristan megörökítette a pillanatot, amikor hazája diplomatája (szívességből egy kedves néni kérésére) a szomszéd ház zászlótartójára a nemzeti mellé vörös lobogó tűz. A fotó miatt Sutor támadni kezdte Caesart a sajtón keresztül. Ez valószínüleg csak a tettlegesség következménye volt.
Amikor egy rendezvényen Sutor megkérdezte Annát, hogy mi a véleménye a Bursa Akadémia megszűnéséről:
 „Bármit felel, rossz –– érezte Caesar…. Akármit válaszol, baj. Ha hallgat, Sutor úgy kommentálja: nem mer felelni. Ha azt mondja, nem törődik vele, nem érdekli, Sutor azt írja, retteg és hazudik. Ha meg azt feleli: fáj, megindítja Sutor lavináját.”[2]
Ezek Caesar  agresszíven Sutorra támadt. Tette miatt a nyugati, semleges ország visszarendelte a diplomatáját. Ezek után ült repülőre Roland, és ott vagyunk, ahol a regény kezdődött: hazatérés, Johanna a reptéren, délben tömeg a téren, főnök az ablakban, harag és lapítás. Ekkor még azt képzeli, hogy feleségül veheti Annát. A kérdés inkább az lenne, hogy Anna hajlandó-e? Mindez, vagyis a nagy NEM miértje a következő fejezetből derül ki.
A harmadik fejezet miatt döntöttem amellett, hogy megosztom a könyvvel kapcsolatos gondolataimat. Amiatt, amit számomra üzent.
A harmadik rész: Anna gépelt levele Rolandhoz. Érvekkel támasztja lá, hogy miért nem megy Roland után a nyugati, semleges országba, miért utál ott lenni, és miért nem lesz a felesége. –– Mert egy világ választja el őket egymástól. Ez közhely, de igaz.
Számomra egyetlen mozzanat bizonyítja ezt: Anna egyik honfitársa elhagyta a Bursa Akadémiát. Elbúcsúzott az igazgatótól, és elindult, hogy párfogókat és hamis papírokat keressen, mert menekülnie kellett (a németek szívesen beszélgettek volna vele). Azonban nem járt sikerrel, ezért gazdag borravalót adott a cselédnek (Bella), leszakított egy szál virágot a kertben (ezt Roland is látta), majd a szállodában öngyilkos lett. Tulajdonképpen Albert, Roland apja ölte meg a közönyével, azzal, hogy nem akart rajta segíteni.
Miközben Anna keményen vádló sorait olvastam, eszembe jutott valami. Vonatos jelenet. A kalauz már kínosan hosszú ideje méregette az igazolványt. A mellettem ülő vidám család nyolc szeme szegeződött rám. Végül a kalauz nem szólt semmit, visszaadta a jegyet. A tizenkét éves gyerek nem hasonlított  rám.
A tény, hogy egy igazolvány tanúsíthat egy elvont fogalmat, már alapból furcsa. Az pedig, hogy az elvont fogalmat tanúsító igazolvány valamikor érvényét veszíti (amikor ugye erről nem szólhat bizonyítvány, mert akkor mindenkinek a mellén kellene viselnie, hogy az illető ember, mert ami egyesek számára egzértelmű, az bizonyos esetekben bizonyításra szorul, s ha a bizonyítvány érvényessége lejár, akkor ugye állatok leszünk, amíg meg újbólnem érvénzesítjük), eleve abszurdum, mert a fogalmakat nem lehet (nem kell) bizonyítani, csak  az elméleteket.
Növekvő felindultsággal olvastam Anna levelét. A miénk is lehetne. Ebben az esetben nem a vasfüggöny két oldalán játszódó történetről, a semleges ország diplomatájának és a szocialista ország polgárának kapcsolatáról, annak életképességének mértékéről lenne szó.
A szemlélők (a bábszínházban az ablakból figyelő, de a vérontásba be nem avatkozó figura szerepének rávetítése a diplomatára és a Nyugatra) az én olvasatomban a Kárpátalján élő  magyarok, és a (számunkra meg sem rozsdált) Vasfüggönyön túli, káprázatnak tűnő, de valóságában el sem képzelhető Nyugat közötti ellentét megfogalmazását jelenti.
Most még mélyen él bennem a regény. Hozzám szólt. Feldúlt, és megnyugtatott. Már tudom, hogy mégiscsak a Tisza jó oldalára születtem.



[1] Szabó Magda. Szemlélők. Bp.: Magvető Kiadó, 1973. – 106.old
[2]Szabó Magda. Szemlélők. Bp.: Magvető Kiadó, 1973. – 204.old

2011. december 5., hétfő

(Olvasó)napló: Szemlélők

(Olvasó)napló: Szemlélők (I.)
Csütörtökön történt. Késő délután, vagy kora este (megítélés kérdése), mindenesetre öt óra körül bekapcsoltam a számítógépet. A vírusirtó program épp frissíteni próbálta önmagát, amikor a monitor bekékült, a Windows hibát észlelt, majd leállt. Ezek után lassan és hangosan újraindult. Ebből sok örömöm nem származott, mert a parancsikonok ábrázolása megváltozott (mintha rar-formátumú fájlok lennének), képtelenek voltak a válaszadásra, a Start-menü pedig elérhetetlenné vált. Épp rosszkor.
Előfordult ilyen már máskor is. Tavasszal például két drót oxidálódott, szeptemberben pedig az egér elrágta a kábelt. Kíváncsi vagyok a most fellépő probléma okára.
Mihez kezdjek az időmmel? Tanulásról szó sem lehet. A legérdekesebbnek ígérkező könyveket már elolvastam. A televízióra gondolni sem szabad (a Híradón kívül más nézhető műsor ritkán akad; a hírműsorokban is gyakran találok kifogásolnivalót; például, amikor öt perces riportban számolnak be az állatkert kedvenc tevéjének társkeresési problémáiról, ugyanakkor a fontosabb külpolitikai hírek tárgyalására csak egy mondatban érkeznek).
Unatkozva váltogattam a csatornákat. Megnéztem pár üres jelenetet két szappanoperából, majd kényelmetlen pózban elhelyezkedtem a fotelben, és fellapoztam Ida regényét. Annak idején (egy nyári délutánon) annyira megfogott a történet, hogy addig nem keltem fel a gyékényből font fotelből, míg Ida ki nem mondta a végszót. Most azonban Gárdonyi Géza alkotása sem tudta lekötni a figyelmem.
Választottam egy másik regényt. A szempontok között szerepelt az, hogy ne legyen túl hosszú, szükség esetén (ha véletlenül annyira magával ragadna a történet, hogy miatta képes lennék több órára kiszakadni a valóságból) hamar a történet végére érjek.
Szabó Magda A szemlélők c. alkotására esett a választásom. A borító hátulján olvasható egy részlet a regényből. Kulcsfontosságú jelenet, de külön értelmezhetetlen. Szerencsére az első lapon olvasható egy rövid elemzés (inkább előszó):
A szemlélők cselekménye egy képzelt szocialista és egy képzelt nyugati, semleges államban játszódik, s akárcsak hősei, írója alkotó fantáziájának köszönheti létét. Bármely földrajzi, történelmi, politikai, kulturális vagy egyéb hasonlóság a föld egy konkrét országához vagy személyéhez a véletlen műve csupán.”[1]
Ez megfogott. Hátha valami Orvelles, gondoltam, persze tudtam, hogy nem.
Roland, a diplomata, visszatér a nyugati, semleges országba. Vár rá a nővére, aki felnevelte, a furcsa otthona, és a főnöke, pontosan délben. Valami miatt büntetés vár rá, gondolatban a halott feleségével társalog (persze akkor még nem tudjuk, hogy már halott), és Anna nyelvén szól két külföldihez. Kicsit zavaros, mert semmi nincs megmagyarázva. Viszont ezt szeretem: amikor az olvasónak kell összeraknia a mozaikokat. Erre példa a következő: az olvasó azt még sejti, hogy Franciska a feleség, de arra nem gondol, hogy már halott. Miért, nem természetes, ha valaki gondolatban egy halottal társalog?
A házat, ahová Roland tart, két nő szemszögéből ismerhetjük meg. Johanna, Roland mostohanővére, és Belle, az alkalmazott. Megemlítenek egy múltbeli tragédiát (inkább dramatikus elem, bocsánat): Roland anyjának öngyilkossága (erre a nézőpontra majd később Anna céloz), valamint a diplomata apától segítséget kérő honfitárs elutasítása, aki tehetetlenségében öngyilkos lesz.
Tristan Sutort is meg kell említenünk. Ő egy újságíró. Kihasznál egy anyókát, aki az emigrációba kényszerült lányát keresi. A történetét megírja. A nénit visszaküldi a semleges országból a diktatúrába, ahol a hatalom arra kényszeríti, hogy vonja vissza a nyilatkozatát. Sutor közzéteszi, melyik semleges országban él a néni lánya. Tovább kell menekülniük. Ezek után Sutor figyelme új célpont felé fordul. A célnak megfelel a Bursa Academica (oktatási intézmény) körül gyűrűző botrány. Ezzel kapcsolatban mindenképpen meg akarja szólaltatni a hajdani igazgató lányát, Annát. Azt még nem tudjuk, mi köze Annának Rolandhoz, és hogyan találkoznak.
A következő rész egy vádiratra hasonlít (mondanám, ha ügyvédnek tanulnék). Itt olvasható a Bursa-ügy lényege.
Lassan adódnak össze a mozaikok. Még nem tudjuk, hogy milyen körülmények között találkozik Sutor, Roland és Anna. A következő idézet sokat sejtet (ez volt a borítón):
„… ráhajolt Sutor mikrofonjára, és hideg dühvel, pontosan tagolva, azt mondta a szalagra: „Dögölj meg! „Mille remerciments, Madame! –– köszönte meg Sutor elragadtatva, mert ez több volt, és nagyobb, mint amit remélt. Mikor Caesar kikapta a kezéből a mikrofont, kitépte a magnetofonból a szalagot, földhöz verte a gépet, és Sutort lerugdosta a kiállítási csarnok lépcsőjén, már valamennyi belga és francia diplomata kinn állt, nemcsak a közönség meg a járókelők, és nézték, hogy gurul le Tristan a rengeteg lépcsőn.”

Ajánlom mindenkinek a fönti idézetet. Ez kulcsfontosságú jelent a történet szempontjából. A kérdés az, hogy ki beszélt, ki az a Caesar, és miért volt indokolt ez az agresszív megnyilvánulás, és milyen következményekkel járt. Mindez kiderül a második és harmadik fejezet tartalmának ismertetéséből. Legközelebb (remélhetőleg csütörtökön).
(Titkolt vágyam, hogy a türelmetlen olvasók valamikor most megrohamozzák a könyvespolcokat (vagy rákeresnek a neten, sok könyv letölthető manapság) azért, hogy minél hamarabb választ kapjanak a levegőben függő kérdésekre.



[1] Szabó Mgda. Szemlélők. Bp.: Magvető Zsebkönyvtár, 1973

2011. november 27., vasárnap

Tűz és jég, film és könyv

Nemrég, az egyik egyetemi előadáson, említésre került  a történelemi regény, mint forrás témaköre. Ezzel kapcsolatban felmerült Honoré de Balzac (1790-1850), Émile Zola (1840-1902), továbbá J. R. R.Toliken (1892-1973), Umberto Eco (1932), Ken Follett (1949), valamint George R. R.Martin (1948) neve. A legutóbbi szerzővel és művével szeretnék foglalkozni az alábbiakban.

Azért ezt választottam, mert ez a legfrissebb.( A Gyűrűk Urát túl rég olvastam, a Rózsa nevéről pedig majd a krimik között szót ejtek). A regény alapján forgatókönyv és film is készült. Íme egy rövid részlet a Trónok harcából:

George R. R. Martin amerikai író és forgatókönyvíró. 1948. szeptember 20-án született a New Jersey állam területén lévő Bayonne-ben. Első novellája 1971-ban jelent meg. Főként a sci-fi, fantasy, horror és science fiction műfajban alkot. 1986-ban költözött Hollywoodba. A CBS nevű televíziótársaság alkalmazásában dolgozott az Alkonyzóna c. sorozat készítésén. Később a Beauty and the Best c. televíziós sorozat munkatársa, producere, majd co-executive producere lett.
A Trónok harca c. kötet 1997-ben jelent meg. Ez volt A Tűz  és Jég dala című, elsőként trilógiának induló sorozat nyitánya. Azonban a mű egyre csak terjedt, a mondatok többszöröződtek, a szereplők sokasodtak, a cselekmény egyre csak nyúlt –– pillanatnyilag úgy tudjuk, hogy a szerző a sorozatot  hét  részesre tervezi. 
Mindenképpen fel kell hívnom a figyelmet George R. R. Martin televíziós múltjára. Csak ez magyarázhatja meg a sorozat (a könyv sikere is közrejátszott abban, hogy az HBO filmet készít róla) sikerét. A Trónok harcát megfilmesítették. Már magyar felirattal is elérhető. 
Miután láttam az első részt, úgy döntöttem, hogy az események elé szaladok. Letöltöttem a köteteteket. Aztán nem bírtam szabadulni tőle. Ezt a történet sokszínűsége és lebilincselő jellege okozta. Ritkán fordul elő ilyen, ezért kellett felhívnom rá a figyelmet.
A Trónok harca egy képzeletbeli világban játszódik, de a szerző a valóságból is merített (a „rózsák háborúja” Angliában). 
A képzeletbeli helyszín neve: Hét Királyság. A középpontban a Stark-család áll: Lord Eddard Stark (az apa, Deres ura, Észak védelmezője), Lady Catelyn Stark (az anya), és a gyermekeik: Sansa (a legidősebb lány), Arya (a legkisebb lány), Bran (kisöccs), Robb (idősebb fiú), Jon (törvénytelen fiú). Rajtuk kívül Jamie és Cersie Lannister (fivér és nővér, ikrek, a nő a király felesége), Tzrion Lannister, az Ördögfióka (alacsonynövésű, de állítása szerint ő a család esze). Továbbá ott van még egy testvérpár: Viserys (a fiú) és Daenerys (a lány) Targaryen. Ők ketten Sárkánykő vér szerinti örököseinek tartják magukat (leginkább a fiú, aki bosszút forral, és vissza akarja kapni a trónt).
Első olvasatra soknak tűnik, de ez még csak a milliónyi szereplő egy része. Ami viszont hiánytalan, az a jellemek kidolgozottsága. A szereplők jelleméről leginkább a tetteik alapján alakíthatunk képet. Azokban (és cselekményben) pedig nincs hiány.
A történetről annyit, hogy a baljóslat (a sci-fi) abban rejlik, hogy az emberek a Mások eljöveteléről suttognak, feltűnnek a rémfarkasok, egy őrség odavész a Falon túlra tett őrjárat során; valamint közeleg a baljóslatú tél, amikor nincs élelem, és generációk nőnek fel anélkül, hogy meglátták volna   a Napot. Ez kezdetnek megteremti az alap hangulatot.
 A későbbiekben a Stark-ház vendégül látja  a  királyt. Kiderül, hogy Robert Baratheon és Edd Stark egykor együtt küzdöttek a Vastrón megszerzéséért (ebben veszített Viserys és Daenerys apja; itt tűnt ki tettével a Királyölőként emlegetett Jamie Lannister).  A király  arra kéri Starkot, hogy legyen ő a Király Segítője (a helyettese).
Eközben Viserys Lannister a trón megszerzését tervezi. Húgát feleségül is adja egy Khal Drogo nevű nomád  vezérhez, akitől  hadsereget kér cserébe.
A dolgok  akkor kezdenek bonyolódni, amikor Stark egyik fia, Bran, kihallgat egy beszélgetést, majd lezuhan a magasból. Az eszmecserét nem az ő fülének szánták. Közben Stark dönt: elvállalja a tisztséget, és barátságát megerősíti a királlyal: beleegyezik abba, hogy a király fia feleségül vegye  Sansát.
Mindenki végzi a maga dolgát (Jon a Falon vállal katonai szolgálatot, Arya láb alatt van, és varrás helyett kardozni tanul, Sansa az esküvőjéről álmodozik, Bran pedig élni fog), amíg a király meg nem hal. Vadászbaleset, egy vadkan volt (mint Zrínyinél). Eddard Starkot királygyilkossággal vádolják, Sansa fogságba esik a Királyvárban, Arya  rongyos koldusként a Falra indul a különféle tolvajokból és utcagyerekekből álló bandával, melyet egy öregember gyűjtött össze (csak így menekülhet meg, mert a Régenskirálynő katonái utána kutatnak).
Catelyn Stark háborúsdiba kezd: a fia, Edd, Észak királyának kiáltja ki magát. Ettől a ponttól lavinaként indul el a cselekmény.
Minden fejezetet egy szereplő neve jelöl.  Azonban túl sok a szereplő. Kiválasztottam  közülük hármat, és őket követtem: Arya (a tízéves kislány mindig fiúruhában és mocskosan a Falra igyekvő fiatal Tom Sawjer– típusú suhancokkal és egy szigorú öregemberrel), Jon (a Falon szolgál, jól vív, esküt tesz, parancsokat teljesít, ígéreteket tesz, és csak látszólag köpnyegforgató, valójában parancsot teljesít, és nem szövetkezik a vadakkal), Sansa (szegényt sajnáltam, mert sokat szenvedett az ifjú király dühkitöréseitől, kalitkába zárt madárkaként a Királyvárban), végül  Daenerys, aki  Khal Drogo felesége lett (a khalase).
 Később kedveltem meg Jamie Lannister alakját. Ő egy  vitéz harcos, és  a Királyölő. Letaszította a magasból Brant. Később fogságba esik, megfosztják jobbjától, szembesül nyomorultságával, és emberi vonásokat mutat. Jellemfejlődés, értéknyereség
A jellemekkel kapcsolatban szembetűnő, hogy nincs abszolút gonosz, vagy jó. A tízéves Arya éppúgy ellensége torkába mártja a Tűt (a kardja), mint ahogyan a torz arcú Véreb az ellenségeire ront (ez egy kicsit túlzás, de amit nem bocsátunk meg a negatívabb karaktereknek, azt az édeseknek sem szabad elnéznünk).
Pillanatnyilag egyetlen dologgal vagyok elégedetlen A Jég és Tűz dalát tekintve: azzal, hogy a  Sárkányok tánca csak 2012-ben veszi kezdetét.

2011. november 20., vasárnap

Olvasónapló: Bel-Ami

A feltörekvő Georges Duroy, a kandallónak támaszkodva cigarettafüstöt eregető Madeleine, a tüdőbajjal küszködő Foresier ––– mindannyian Guy de Maupassant A szépfiú c. regényének szereplői. Helyszínként a XIX. századi Párizs szolgál.

Holnap reggel le kell adnom a cikket, de a szavak nem akarnak mondatokká alakulni ––– az írással foglalkozó emberek rémálma. Ezzel szembesült egy reggelen Georges Duroy is. Elmegyek Forestierhez, talán tud segíteni, gondolta magában. Hajdani osztálytársát nem találta otthon. Forestier felesége, Madelene, viszont hajlandó volt fogadni őt. Segített is. A kandalló párkányának támaszkodva, cigarettafüstöt eregetve diktálta a mondatokat egy bizonyos afrikai vadász feljegyzéseihez. Duroy csodálattal tekintett a nőre, aki képes volt arra, amire ő nem: megzabolázta a szavakat. Vidáman hagyta el a házat, a cikket a saját neve alatt leadta a Párizsi Élet szerkesztőségében, és önfeledt semmittevéssel töltötte a napot.

Maupassant fent említett regényének (A szépfiú) főszereplője Georges Duroy. Tanulni nem akart, a katonaságot otthagyta, végül a Francia Élet c. újságnál helyezkedett el. Ebben régi osztálytársa, Foresier sietett a segítségére. Duroy az íráshoz nem kapott tehetséget, viszont  céltudatos volt: a silány legénylakás helyett tisztességes házat kívánt. A vasút helyett a szerkesztőség alkalmazásába kerülni, lovaskocsit birtokolni, vagyonhoz és címhez jutni – ezek voltak a legfőbb céljai. Elérésükhöz megfelelően cselekedett.
Első cikkét (Egy vadász feljegyzései) Madeleine fogalmazta helyette. Az újságnál végzett apró szolgálatok által (valamint Forestier halálával) megörökölte Madeleine-t (ezt munkatársai rendszeresen felrótták neki), valamint Forestier munkakörét. Noha Madeleine a világ előtt a felesége volt, ez nem korlátozta őt tikos viszonyai folytatásában. Amikor úgy érezte, hogy már nincs szüksége Madeleine-re, megszabadult tőle. Látványosan eljátszotta a házasságtörő asszony és a megcsalt férj jelenetét. Semmiképpen sem kell emiatt sajnálnunk Duroyt, mert ekkor már a fejében megfogalmazódott a terv a következő házasságával kapcsolatban. Voltaképpen merész tervet hajtott végre: megbuktatott egy minisztert, és magához édesgetett egy gazdag „játékbabát”.
Amikor az egyház előtt törvényesen feleségül vette Suzanne Waltert, megszorította fiatal hitvese kezét. Közben rámosolygott hajdani titkos kedvesére. Marelle-né emléke felsejlett benne, és úgy gondolt rá, mint  egy továbbra is érvényben lévő, titkos szövetség másik résztvevőjére.

Georges Duroy –– a történet végén saját magát már Georges Du Roy bárónak nevezte ––csöppet sem volt szimpatikus jellem a számomra. A hozzá hasonló szereplők –– Julien Sorel, Fabricio del Dongo, Eugenie Rastignac ––– valamiféle rokonszenvet ébresztettek bennem. Duroyt valami miatt nem sorolom közéjük. Annak idején (amikor olvastam róla) meghatott Julien Sorel fejvesztése, Fabricio önként vállalt magánya, és a Goriot apóról szóló történet elolvasását követően kíváncsi lettem Rastignac további sorsára. Most azonban nem ez a helyzet.
Véleményem szerint egy író akkor alkot tökéletes (vagy jó) művet, amikor a befejezéssel (is) hatást tud gyakorolni az olvasóra. A fent említett művek szereplői (Vörös és fekete, Pármai kolostor, Griot apó) által a szerző elérte előttem (számomra, az én szememben) ezt a célt. A szépfiúval valahogyan más a helyzet. Szintén jó alkotásról van szó. A történet halad, a cselekmény fordulatos, a jellemek kidolgozottak (Duroy, Madelene mindenképpen). Nincsenek körmondatok, a szöveg érthető ma is. Világos kép tárul elénk a XIX. századi francia társadalom egy szegmenséről. A probléma valószínűleg velem van. Viszont azt a regényt is jónak tartom, melyet képzeletben tudok folytatni. A szépfiú estében ez mindenképpen igaz. Könnyű kitalálni, milyen lesz (lehetne) Duroy és Suzanne házassága. A szemeim előtt egy hervadó virágszálat látok. Kár, hogy Maupassant nem írt az Emberi színjátékhoz hasonló regényfolyamot, mert kíváncsi lennék arra, hogyan végezte volna képzeletbeli (mondjam, hogy virtuális?) életét Duroy báró és Suzanne kisasszony.

Az említett regényt olvasásra ajánlom. Csak bátran, nem hosszú, és csöppet sem unalmas. Bel-Ami (azaz a Szépfiú ) társasága kellemes és tartalmas kikapcsolódást biztosít.

A könyvre mutató link itt.

2011. november 13., vasárnap

Netnapló: születésnap, barátsággal

Mindenkinek van, de sokan elfelejtik, mi az?

A születésnapom előtt sokat gondolkodtam azon, hogy milyen eredményeket értem el az utóbbi időben. Ezen kívül az is foglalkoztatott, hogy mit kapok ajándékba a barátaimtól. A tavalyi meglepetésemet semmi sem múlhatja felül.
 Együtt vásárolgattunk a lányokkal, amikor megláttam a sapkát. Különleges volt, mert pontosan illett a  fejemre. Felpróbáltam, de akkor rögtön nem vettem meg. Amikor tíz perccel később visszatértem a sapkáért, az eladónő sajnálkozva tárta szét a kezét: már elkelt. Ez hihetetlen volt a számomra. Duzzogtam is eleget: hogyan lehetséges az, hogy valakinek, pont most, velem megegyező ízlése, és az enyémmel egyforma feje legyen, és megvásárolja a sapkát, amelyik nekem tetszik? A szobatársaim csak hallgattak.
 Amikor elérkezett a születésnapom (épphogy elmúlt éjfél, de sohasem alszunk el korán), megkaptam az ajándékot. Sehogyan sem értettem, hogyan került a kezembe a hőn áhított sapka, melyet valaki előttem vásárolt meg. A lányok látták a megdöbbenésemet, és egymás szavába vágva elmesélték, hogy amíg a csizmákat nézegettem K.-val, addig G. megvette a sapkát. Az eladót is beavatta, mondván, ez meglepetés lesz. Így is történt.
A tavalyihoz hasonlóan most is kaptam valamit. Gazdag vagyok.

Nemrég vonatra ültünk a kollégistákkal, és tettünk egy kis kirándulást. Ókemence (Kamjanica) mellett szálltunk le.   Aztán elindultunk.  Az út enyhén emelkedett. Helyenként látszott a két nappal korábban esett csapadék nyoma. A fák sárgultak. Körülöttünk csönd, és friss levegő. Láttunk egy szalamandrát. Kikerültük. Az út végén majdnem felfalt minket két túlbuzgó házőrző. A semmi közepén lakó bácsi megjelent a faházikó ajtajában, és azzal biztatott minket, hogy a kutyák nem harapnak. Erről meg is bizonyosodtunk. Aztán következett a legutolsó  háromszáz méter. Meredek volt. Tüdőterhelő. Lassan fogyott a távolság. A csoportvezető azt ajánlotta, hogy befelé az orrunkon keresztül vegyünk levegőt, de ki a szánkon engedjük. Leírva furcsán hangzik, de a gyakorlatban megkönnyítette a dolgunkat. Amikor végre felértünk a hegytetőre, leroskadtunk a kidőlt faágakra. Tavaly itt gyújtottunk tüzet, mondta valaki. Hát igen, már egy ideje mindenki rájött arra, hogy itt már tavasszal is jártunk, de nem baj, most megismertünk egy újabb útvonalat.
Mondhatnám, hogy fáradtan, de élményekkel gazdagon térünk haza. Ez elcsépelt lenne. Inkább ezt mondom: lehet, hogy ez volt az utolsó, közös kirándulásom ezekkel a kollégistákkal.

2011. november 2., szerda

Időben


 A huszonötödik születésnapodat követően nem öregszel tovább. Kapsz még egy évet. Amikor letelik, meghalsz, ha nem voltál takarékos az időddel. Eközben  dolgozhatsz a gyárban.  A munkádért kapott időt (mert ez a fizetési eszköz) elköltöd  a buszjegyre, a kávéra, és a lakbérre. Will Salas percei így  peregnek le.


Az In time c. filmről olyan előzetes is készülhetett volna, amely nem mutatja be az egész történetet. Megállhattak volna egy pontnál, ahonnan  tovább haladva a néző nem  kap több  információt a cselekménnyel kapcsolatban. Nem ez történt. Így vált lehetségessé,  hogy a trailer sokat sejtet, de a film keveset  mond. 


Az előzetesből kiderül, miről is szól a film: az idő pénznem, ebben fizetnek a munkádért, a karodba épített szerkezet pedig visszaszámol. Ha nem tudsz több időt szerezni (lejár az időd), a szíved is megáll. Az időmilliomosok  rendelkezésére viszont  évezredek állnak, ha „nem követnek el valamilyen őrültséget” , örökké élhetnek.

A főhős, Will Salas (Justin Timberlake), egy bárban   találkozik a  meglehetősen depresszív hangulatban és részegen támolygó időmilliomossal. Henry Hamilton (Matt Boomer), a milliomos,  egy évszázadot ajándékoz Willnek. Aztán megszámolja a másodperceket, és lezuhan a hídról. Már százöt éves volt, megunta az életét.

Will anyjának (Olivia Wild) kevés ideje van hátra. A munkájáért kapott  idő csak arra  elég, hogy törlessze a kölcsönt. Másfél órája maradt. Két órába került volna a buszjegy. Futott, de nem elég gyorsan. Egy kis dráma: a fia karjaiban ütött az utolsó órája /perce. Másnap Will hív egy taxit. A gazdagok városába kocsikázik.  Megnyer egy pókerjátszmát, évszázadokkal gazdagabbá válik. A könnyen szerzett időt nem birtokolhatja sokáig. Az időrendészet lefoglalja. Ezek után következik a menekülés Syilvia Weiss társaságában. Fogytán van az idejük.   Időt lopnak (lopott idő), és azt szétosztják. Egymillió év elrablására van szükségük a rendszer összeomlásához. Elindulnak, hogy mindenkinek legyen elég ideje. Önzetlenségük határtalan. Időtlen.

Will Salas (Justin Timberlake) a gettóból (az időzavarban küszködő szegények lakhelyéről) szabaduló szegény fiú, aki még akkor is fut, amikor több mint száz év birtokosa. Ezzel elárulja magát az őt üldöző időrendész előtt.

Sylvia  Weis (Amanda Seyfried) az  időmilliomos lány, aki huszonötödik szülinapjára (amikor elkezdett ketyegni az órája) az apjától tíz évet
kapott, bulizásra. Találkozik Salassal, és a túsza lesz. Később a bűntársa, és együtt rabolják, lopják, múlatják az időt.

Raymond Leon, az időrendész (Cillian Murphy), aki roppant lelkiismeretes, a munkáját tekintve. Ő nem az igazságot keresi, csak a feladatát végzi (a percvadászok és a Will-féle felforgatók üldözése). Becsúszott egy klisé (nem tudom, miért kellett): kiderül, hogy Leon ismerte Will apját, és ezt tudatja is vele. A hajsza közepette az üldözött érzelmeire akar hatni. Nem sikerül neki.

Az alapötlet nagyon jó. Több dolog is elnyerte a tetszésem. Ezek közé sorolhatom  az alábbiakat:  akviódús jelenetek (mint például a fenti filmrészlet), robbanások, (alkoholista munkatárs), dráma (Will anyjának halála), valami az érzelmekből (Sylvia), az időrendész jelleme.

A befejezéssel elégedetlen vagyok.  Pontosabban: nincs is okom a panaszra, mert a történet nem ért véget.  Hiába: az  idő pénz, és ez a másfél óra kevés időt adott a készítőknek. Indokolt a folytatás. Reméljük , megtörténik, mégpedig  időben.




2011. október 27., csütörtök

Pihenj

Fárasztó volt az elmúlt hét? A főnököd egyre csak feladatokkal traktál? Esetleg megfáztál? Kiderült, hogy csúszik az őszi szünet? A szabadnapodnak sem örülhetsz nyugodtan, mert a következő szombaton kell ledolgoznod? Ne izgulj! Csavard feljebb a fűtést (csak, ha nem takarékoskodsz épp), vagy tegyél még egy darab fát a tűzre, végy a kezedbe egy bögre gőzölgő teát, dőlj hátra a fotelben, és nézd meg a Flypaper vagy Légypapír c. filmet.
Kellemes, szórakoztató, pörgős, poénokkal dúsított. Még engem is megnevettetett (pedig ez ritkaság). A történet egyszerű: adva van egy bank, melyet egyszerre két csapat szeretne kirabolni. Közben kiderül, hogy mindkét oldalnak van egy-két beépített embere, és senki sem az, akinek mondja magát. A film csöppet sem tűnik erőltetettnek. Mindvégig vártam a slusszpoént, ami nem is maradt el. Mindenkinek ajánlom ezt  a filmet!


2011. október 20., csütörtök

Filmajánló ----- szörnyűség, éj, karika, frász

Képzeld el, hogy Las Vegasban élsz. Ez mind semmiségnek tűnik, és kis híján értelmét veszíti, amikor megbizonyosodsz afelől, hogy az új szomszédod egy vámpír. Méghozzá az intelligens fajából. Célja az, hogy  minél több embert  csábítson át a véres oldalra.  Ezt egy ideig sikerrel  teszi. Amikor már az áldozatai között szerepel több osztálytársad,  a barátnőd az ő házában, az édesanyád pedig a kórházban sínylődik, egyet tehetsz: felkeresed Peter Vincentet, a Frigth Nigth c. műsor vezetőjét, és tanácsot kérsz tőle a hogyan végezzek a szomszédommal, aki vámpír  témakörben.
Valós eseményekről írtam.  Amiről az előző bekezdésben  szó volt, megtörtént. Eljátszották a Fright Night vagy   Frászkarika c. amerikai horror-vígjátékban.
A Frászkarika c. film 2011 augusztusától elérhető a magyar filmnézők számára is. Az 1985-ben készült Fright Night c. film újrafeldolgozásáról van szó.
A helyszín Las Vegas. A város, „ahol mindenki átutazóban van, és sokan dolgoznak éjjel”. Emiatt nem feltűnő, ha valaki eltűnő- vagy átalakulófélben van. A vérszívóvá váláshoz  szükséges egy eredeti vámpír, valamint  egy kis kóstoló a vénából,  továbbá néhány napfénymentes óra a pincében, és minden adott egy új vámpírhadsereg létrehozásához. Jerry (Colin Farell) legalábbis ezen dolgozik. A célja: rövid idő alatt egyre több embert átalakítani. Miközben  áldozatainak kör alakú sugara középpontjában zöld almát eszeget, számolnia kell egy diák közbelépésével.  
Charlie Brewster (Anton Yelchin) legszívesebben a csinos barátnőjével randevúzna. Azonban régi barátja felhívja a figyelmét arra a csöppet sem megnyugtató tényre, hogy a szomszédja, Jerry, egy vámpír, aki több emberrel  is végzett már. 
Amikor felmerül annak a lehetősége, hogy hamarosan  Jerry édesanyja, vagy esetleg a barátnője kerül az étlapra, ráadásul eltűnik a hűséges gyermekkori barát, Charlie a Frászkarika c. televíziós showműsor vezetőjének tárja fel a szomorú valóságot.  
A vámpírölésről híres példakép azonban csalódásra ad okot: nem segít. Mi következik ezek után? Egy véres, és borzalmakkal teli éjszaka. Fellobbanó családi ház, autós üldözés a sötét országúton, baleset, vérszívás és kétségbeesés.
 A forgatókönyvírók jó munkát végeztek. A kilátástalanságig űzték a szereplőket, végül egy valószínűtlen, és őrült ötletet ültettek a főhős agyába, ahhoz, hogy megkísérelje legyőzni a gonosz vérszívót.

Mindenképpen szólnom kell Colin Farrell alakításáról. Meggyőző volt. Semmiképpen sem érzelgős, szerelmes leveleket írogató, vagy éppen lelki beteg, esetleg a végletekig gonoszított jellemű vámpírral van dogunk. Olyan Jerry jelenik meg előttünk, aki a céljai  elérése érdekében (alakítsunk át sok embert, hogy legyen még több vámpír) képes pontos és aprólékos munkát végezni. 
Eszembe jutott, hogy a Daredevil c. filmben is a gonosz szerepet kapott. Akaratlanul is összehasonlítottam a London Boulevard-ban nyújtott alakításával. Úgy tűnt, hogy a gonosz megformálása élvezetesebb. Talán azért, mert a fő gonosszal senki sem rokonszenvez, és  ebben a tudatban elmerülve  képes arra, hogy jó alakítást nyújtson. 
Ajánlom mindenkinek a filmet. Kellemesen szórakoztató, csöppet sem vérfröcsögtető.






2011. október 16., vasárnap

Bélyeg, tőled


Lassabban lélegezz. Egy, kettő. Lépés, belégzés, bent tartod a levegőt, lépés, kilégzés, és lassan elölről.
Futhatsz tovább, ha betartod. Miért is? Csak. Mi lenne, ha megállnál? Erre ne is gondolj. Azért, mert ott fekszik. Lehet, hogy fölkel, és üldözni kezd. Vagy még rosszabb: elárul. Bepanaszol, mint régen.  Elmondta, amikor nem tetted össze a kezed, és elaludtál ima nélkül.

Ő volt a lelkiismereted. Az ő hibáit is rajtad kérték számon. Honnan tudhatnád, hogy ő most hol van? Te vagy az idősebb. A juhokat védted, ő elkóborolt. Őt kerested, ezalatt egy vadállat megölte két báránykádat. Akkor utáltad meg. Először a bárányokat, és soha többé nem akartál velük foglalkozni. Inkább a föld. Szántottad kínodban, miközben rájöttél, hogy őt jobban szeretik. Persze, ezt ő mondta neked.

A fa alatt hallottad. Valakitől, akit nem láttál. Árnyék volt akkor. A lelkedre borult, és sötétségbe burkolt. Először jött az ingerültség, aztán a düh és a harag. Nem voltál őszinte. Még Hozzá sem. Pedig Ő megsejti, ha baj van. De te mindezt titkoltad az emberek előtt. Előtte nem tudtad, pedig a hetedik napon te is ott voltál a kertben. Kezet fogtál az öcséddel, érdeklődtél a juhok felől. Azt mondtad, egy csöppet sem bánod, hogy már ő foglalkozik velük. Hiszen ő úgyis jobban ért ezekhez a dolgokhoz. Okosabbnak gondoltad magad náluk. Ők nem tudták, hogy milyen furfangos tanítómestered akadt.

 Napnyugtakor mindig eljön, leül a tűz mellé, és téged okít. Felfedi ellenségeid kilétét, akik a károdat akarják. Te lassan hinni kezdesz neki. Legközelebb már  kész tényekkel várod őt. Elmondod, mi az, amit te magadtól vettél észre. Ő helyesel. A szemedbe néz, és megkérdezi: és most? Nem tudom.

Mivel már felnőtt vagy, a szüleidnek nem kell rád figyelniük. Te nem voltál sikeres a juhtenyésztésben, ezért most már gabona magvakat hintesz a földbe. Ő sikeres, a szüleid őt szeretik. Ez rendben van, engednem kell, ő a kisebb, mondod éjszakai vendégednek. Ő azonban azt mondja, hogy az Istened szeretetét is ő vette el tőled. Jobban szereti őt. Te nem hiszed el. A hetedik napon azonban megfigyeled. Igen, az ő áldozatára rátekintett az Úr. A tiedet nem fogadta el. Elutasította az áldozatot, amiért te keményen megdolgoztál. Ő volt az, aki nem adott esőt. Te hordtad a vizet a folyóból a vetésre. Amíg ki nem száradt a folyó is. Aztán a saját ivóvizedből vetted el a locsoláshoz szükséges mennyiséget. A kicsi termést elosztottad, és Neki adtad a tizedét. Ő mégsem nézett az áldozatodra. A testvéredét ellenben elfogadta. Ezért te dühöngtél. A tűz mellett, a vendégednek Ő tett egy javaslatot. Miért ne? Ha ő már nincs, a probléma is megszűnik. A szüleidnek egyedül te leszel fontos.  Neki is. Már csak a te áldozatodra fog nézni. Úgy érzed majd, hogy volt értelme. Dolgozni és futni.

 Kicsalod a mezőre. Nézd, egy oroszlán tanyázik a búzámban. Talán az, amelyik a te juhaidat megölte. Kapjuk el. Tudod, hogy nincs itt az oroszlán. Ő előrehajol, te felkapod a vastag karót, és leütöd. Aztán még egyszer lesújtasz. Látod, hogy már nincs többre szükség. Ekkor zajt hallasz. Egy madár repül el a fölötted lévő fa ágáról. Körülötted mindent takar a hatalmas fű, de fölötted az ég felhőtlen.  Ekkor kezdesz futni.

Lassabban lélegezz. Egy, kettő. Lépés, belégzés, bent tartod a levegőt, lépés, kilégzés, és lassan elölről. Ki mondja ezt? Miért vagy itt? Öltem. Tudod? A vére felkiáltott. Mit szólsz hozzá? Hallgatsz? A bűnöm miatt megölnek engem. Te adod? Bélyeg? Nem érdemlem. Akkor futhatok tovább. Velem vagy. Belőlem csak az maradt, amit kaptam: bélyeg, Tőled.


(Káinról van szó. Az Uregy és a Remény c. kiadvány miatt írtam).

2011. október 9., vasárnap

Suttogok,


pedig legszívesebben ordítanék. Nyugodtnak mutatkozom, de forr bennem a düh. Szeretném a füledbe kiáltani, hogy haragszom rád. Ketten álltunk a gödör fölött. A mélyére néztünk, te elsétáltál. Beleszédültem. Segítségért kiáltottam, te már messze voltál. Nem védtél meg, amikor bántottak. Be akartak törni a szentélyembe. Ott ültél, és annyit mondtál, hogy. Na most már elég legyen, nem

foglalkozom ezzel, mert kelet felől felénk gomolyog egy hatalmas felhő. Sötét, és villámokat szór. Maga alá temet mindent. Elsöpri a házakat, nádszékekkel hordja tele a főteret. A vattacukrot áruló férfi a pálcikák után fut. A bohóc szájtátva bámulja a forgószél közepén lévő szárnyas villanymozdonyt. Az elektromos kisülések miatt tönkrementek a telefonok, szünetel az internet-szolgáltatás. Emiatt húsz fiatal ragadt a közösségi oldalalakon. Nem tudnak kilépni. Képtelenek a viharfelhőre nézni. Eső lesz, jegyzi meg a szemüveges bácsi, és letörli szakálláról a sörhabot. Dél van, még

a vészharangok sem szólnak. Ekkor ért a fekete viharfelhő a város fölé. A közepén ott ült a főmetsző. Keze helyén egy hatalmas olló, és csak arra vár, hogy eleredjen az eső. Vörös, mint amikor

a vér sugárban tör elő a disznó torkából –– ezt írta hétévesen. Dolgozat helyett. A pszichológus azt mondta, hogy elfojtott agresszió miatt a gyerek túlságosan ingatag, és írassák be dzsúdóra vagy járjon futni. A futásból nem lett semmi, mert a város másik végére kellett volna vinni, és sem apus, sem anya nem áldozott erre. Pénzt és energiát nem kímélve a gyermekük jövőjén dolgoztak, de időt, azt nem. Vesztegetnek. Akkor inkább a harc. Legalább megvédi magát az utcán. Nem tudták otthon, mi az a gang. A gongról azonban már hallottak. Ők pedig minden szerda este összegyűltek a tornaterem mögötti fészerben, és kiosztották a tennivalókat. Te ma lelépsz fizetés nélkül a pizzázóból, mi pedig az öreg koldusasszony kezéből lopjuk ki a pénzt. A tetőpont az volt, amikor az egyik szobatársát is megverte, mert kinyitotta a hűtőt, ahonnan kigurult, majd összetört egy üveg sör. Megrugdostam, dicsekedte a Tiltott Gyümölcsnek. Így nevezett minden lányt, akinek volt barátja. 

Tíz éves voltam, amikor az utcánkban, a ház előtt rágyújtottam, a szomszéd néni meg kinézett az ablakon, és  felelősségre vont. Igen, a szüleim is tudnak arról, hogy dohányzom, majd elpöccintettem a csikket. A néni ekkor bezárta az ablakot. Amikor megkaptam az új kocsimat, elvittem egy körre. Persze akkor is volt egy Tiltott Gyümi ––– ezt már a haveroknak mesélte, miközben whiskyt kortyolgatott. Elmentem vele az Ophéliába. Épp pezsgőt rendeltem, amikor belépett az akkori barátnőm. Szintén egy pasival.  Mondtam neki, hogy legalább ne arra a helyre jött volna, ahol először randiztunk. Végül is nem hisztizett. Egyrészt kidumáltam magam, másrészt ő is más pasival

érkezett  a vihar gyorsan és feltartóztathatatlanul. Már csak a fiú állt a téren. Dacolt a széllel, pedig miatta nem tudott rágyújatni. Próbálkozott, majd elhajította a cigarettát. Most is a lányra várt. A Tiltott Gyümölcsre. Arra viszont nem számított, hogy ketten érkeznek. Megálltak előtte. Egyforma ruhában, a hajuk két varkocsba fonva. Valami divathóbort miatt halálfejes masnival. Arcukon fehér púder. Az egyik Gyümi kezében balta. Ekkor felismerte őket. Nyári kaland, kettes számú. Először az idősebb, aztán a fiatalabb. A  két nővér össze is veszett miatta. Meglátta a folyópart felől közelegni a szép szál vörös démont. A szemei most is olyan is olyan kifejezően szuggesztívek. Most érkezik az idegesítően szép, világosbarna hajú lány. A diszkóban látta őt először. A nevét sem jegyezte meg. Mindegyiket kedvesemnek szólította. Lassan megtelik a tér lányokkal. Többnyire szőkék, szépek, és dühösek. Valahai kalandok. Körbeveszik az Alfa Hímet. Persze csak saját maga gondolja ezt. Szétválik a sor, és közelít felé egy vörös hajú lány. Felismeri benne Katát. Szétnyitja ajkait, és elsuttog egy varázsigét. Haragszom, elhagytál. A többi lány kántálva ismétli. Boszorkányok, sziszeg a fiú. Közben a felhő megállíthatatlanul közeleg. A tér közepére ért. A közepéből kiszáll az idegesítően szép lány. Segítségért kiáltottam, elsétáltál.  A kezében tartott metszőkést elhúzza a fiú arca előtt. Ami a számodra a legkedvesebb, mondja a lány halkan és nyugodtan. Annak ellenére,

hogy legszívesebben ordítana. Nyugodtnak mutatkozik, pedig forr benne a düh. Mindannyikukban. A fiú fülébe és a világba kiáltaná, hogy haragszik rá. Gyűlöli. Mert ketten álltak. Jártak. Elárulta, megcsalta, kidobta, bedobta, a gödörbe taszította. Nem védte meg, hanem sértette. Betört a világába, és azt mondta, hogy most már elég, többé nem mondod nekem udvariasságból, azt, hogy. Felbőgött a fűrész.  A térről már rég eltűnt mindenki a vihar miatt, így senki sem hallhatta a végtag kockakőre hullásának zaját. Nem volt nagy zörej, csak a vér spriccelt vékony sugárban. Disznóölés van, mondta a lány, majd zsákmánya holt fejére tette a lábát. Mint gyermekkorában, a fogalmazásban.  Lefotózták a hölgyek. Feltöltötték a közösségi oldalra, majd mindannyian beszálltak a közösen alkotott forgószélbe, és a rituális csonkítással kapcsolatos élményeiket megosztották, majd  lájkolták a disznóölés pont kom-on.

2011. szeptember 24., szombat

Netnapló: lélegezz

Dokumentum, igazolás, vázlat, óra, ára, vár a puha ágyra.

Még haza sem érkeztem, de már kapom a hírt: holnapután le kell adnod, itt, és ekkor. Futom a kört, elkapom a percet, leadom a papírt.   Nincs igazolva az,

hogy a  nő csótányt lát. Én  sem örülök annak, hogy ismét találkozunk. Némi töprengés után mégis belépek az irodába. Elmondom, miért jöttem. Megérti, kérdez, elővesz egy mappát. Kikeres egy lapot, aláírom, átveszem. Felmegyek a lépcsőn, a titkárnő szakít néhány percet rám is. Nehezen engedem el a papírlapot, mert emberré változott csótányokkal küzdöttem érte. Ő mit sem sejtve elveszi tőlem, és a többi, jelentéktelennek tűnő papírhalom tetejére rakja. Igazoltan 

hiányzok (neki),  és a várost figyelem. Új koldusokat látok.  Régieket is. A hídon hever egy nő.  Negyven kiló, folyik a nyála, dagadt az arca, és nincs magánál. Nálam meg toll, épp, amikor azt kellene felírni, hogy mikor kezdődik a harmadik óra. Az enyém. Egyetemes, iskolás. Történelem. Tördelem a kezem, csattog a billentyű. Órám lesz, de ez ---- nos, nem a vázlat

a fontos, hanem az, hogy.  Medúzák tekerednek rád, először azt hiszed, hogy megfojtanak a csápjaikkal, de mielőtt ez megtörténne, midegyik kar átváltozik, és inkább kérdez, de te nem mondod, csak a csuklódra sandítasz, és arra vagy kívácsi, hány óra

van már, megint fel kell kelni.  Legalább a nap süt. Jól teszi, mert nincs őszi cipőm.  Kiderül,  hol nem fogunk vásárolni. Azt állítja, bőr, de én tudom, hogy a számlámon az van, ami.  Meg az is nyilvánvaló, mi nem esik  Jól néz ki ez a cipő, de az ára

nem véd meg a víztől. Rövid gondolkodás. Búcsú a táskától, a cipő marad. Nyugalom van. Azért, mert már nincs  futás, sem dokumentum, igazolás, vázlat, óra, ára. Csak lélegezz nyugodtan,  mert  már úgyis  régóta gondolsz  a puha ágyra.

2011. szeptember 16., péntek

Pest és Passau között


 utaztunk együtt. Húsz perc után azt mondta, menetzaj, és behúzta a kéziféket. Mit dolgozol kint? Uborkát szedek  Biztosan fárasztó lehet. Bólintottam. Nahát, mit csinál ez? Látod, az aprólékosan kidolgozott előnyünk odavész. Akkor már

este kilenc is elmúlt.  Nem lehet aludni. A hangos zene miatt. Azért kell aludni, hogy a sofőr hallgasson. Fordítva. Azért kell hallgatni, hogy a sofőr ne aludjon el. Mármint a  zenét.  Két óra elteltével megállunk. Tankolunk, elszívunk egy cigit. Rajtam kívül mindenki dohányzik. Aztán ismét beszuszakoljuk magunkat a buszba. Az egyik útitársam kispárnát is hozott magával. Igaza volt, mert a párna jól jön az alváshoz. Nekem nincs, emiatt zsibbad a nyakam. Az ablak is le van húzva (ha friss a levegő, szintén nem alszik el a sofőr). Rám csap a léghuzat. Magamra borítom a dzsekimet. Vékony, és nem melegít. A sofőr iszik egy kis vizet. Zörögnek a koffein tabletták. Ismét eltelt két óra. Megállunk. Kötelező a cigarettaszünet. Annak ellenére, hogy

a tüdőd már rosta. Felélénkít a nikotin és a  koffein. Az embereken kívül kutyákat is szállítasz. Még a parkolóban voltam, amikor  amikor megérkeztek. Robogón. Négy kölyök lehet az apró dobozban. Műanyagból készült, és rács van mindkét oldalán. Hozzájuk tartozik két szatyor papírhulladék. Az alom.
Már nagyon fáradt vagy, mert reggel kilenckor keltél fel. Most hajnali kettő van. Mégis energikusan mozogsz. Ez csak a koffitabi miatt lehet. Tőled hallottam ezt a szót. Olyan ez is, mint a menetzaj. 
Anya és lánya üdítőért állnak sorban, a házaspár angolul beszélget, valaki más  a telefonját babrálja. Te most nyitod ki a busz hátsó ajtaját. Kiveszed a kutyákat. A ládával együtt. Egyenként a fűre rakod őket. Aztán kicseréled az almot. Ennyi, elfogyott a papírhulladék. Megkérdezed a munkatársadtól, hogy hol a kutyák vize. A használt almot a kukába dobod. Elvégzed a szükséges műveleteket, nem lehetsz hanyag. A kutyák is utasok. Aztán átadod a kormányt. Elégedetten ledőlsz valahol hátul. Hollandia messze van. Mielőtt elaludnál, kisebb szócsatát vívsz a haveroddal. Arról, hogy melyikőtök képes hosszabb ideig vezetni. Csak figyelj, mindjárt behozom a hátrányt, ami miattad van, mondja neked ő. Emiatt dühös leszel. A kamionok a hibásak, nem én, mondod te. Mindegy, a vita elcsitul, mert azon nevetsz, hogy a munkatársad a kanyarban kiöntötte a kávét. Nem káromkodik, csak megissza a maradékot, és az üres poharat kidobja az ajtón. Haladj kettőszáz métert, és hajts fel az autópályára, mondja a GPS. Haladunk. Mindenki alszik,

de már nem beszélünk. Elmondod, milyen volt tűzoltóként, és arról kérdezel, nehéz-e a munka. Amiatt szitkozódol, hogy nem fizetnek meg engem. Erre  én azt mondom: számomra ez igen előnyös üzlet. Persze, ezt a munkát errefelé senki sem vállalná. Aztán arról kérdezel, hogyan élek én. Nálatok mennyi a fizetés euróban? Szitok. Tanulsz? És az árak? Valamikor mi is akarunk kirándulni Kárpátaljára. 
Közben a visszapillantó tükörbe sandítasz. Behúzod a kéziféket. Felerősíted a zenét. Lehalkítod. Beszélgetünk  a tüzekről, az oltásról és a katonaságról. Meg arról, hogy van rosszabb is. 
 
 Mégpedig az, amikor odavész az előny. Az aprólékosan kidolgozott. Igen, mert bevágott elénk egy kamion. Épp  akkor, amikor már egy órája beszélgettünk, és vidáman utaztunk együtt  Pest és Passau között.

2011. szeptember 9., péntek

Blognyitó van,

épp most zajlik. Sokan kérdezték, hogy újabb blogot indítok? Erről szó sincs. Azért hirdettem meg a blognyitót, hogy felmérjem a terepet. Azt, hogy mekkora az érdeklődés, és  kik „jelennek” meg. Fontos volt számomra az is, hogy újra felhívjam a figyelmet erre a blogra. Azért, mert a nyár folyamán meglehetősen kevés új bejegyzés született. Emiatt félő volt, hogy a „blognyitó” helyett a „bloghalál” című poszot kell majd megírnom. Azonban megnyugtató volt számomra az, hogy a nyári hónapokban is akadtak látogatóim. Most is itt vannak egy páran. Köszöntöm is gyorsan a virtuális térben egybegyűlt tömeget.
 
Khm, khm --- megköszörülöm a torkom. Nagy levegőt veszek, és kezdem a beszédem. Amit a blognyitóra írtam. Van ugyebár tanévnyitó, sörnyitó, és a blognyitót sem tagadhatja meg tőlem senki. (Tulajdonképpen  "Restart" vagy "Újraidítás" lett volna a rendezvény pontosabb címe).  
Tehát, tisztelt egybegyűltek ––  mondanám, ha hallaná valaki a hangomat. Mert egy virtuális térben lebonyolítandó esemény különlegessége az, hogy senkinek sem kell megjelennie személyesen. Kézzelfoghatóan. Nem kell esernyőt szorongatva álldogálnod a köszöntések és szóvirágok zuhatagában. Attól sem kell tartanod, hogy elkésel. Nincs miről. Senki sem tudja meg, ha pár perccel később kapcsolod be a gépet.
A statisztika elárulta számomra, hogy nyáron is voltak látogatóim. Ennek örültem, és köszönöm a figyelmet (na, ez meg a beszéd végére illett volna), jól esett. Nyáron a vámpíros filmről szóló posztom volt a legnépszerűbb. Azon kívül az „Áruld el, mit olvasol, és megmondom, ki vagy” című bejegyzés. Meg kell mondanom, hogy a cím elég provokatív. Emiatt lehettek kíváncsiak rá oly sokan. Annak is örülök, hogy többen olvasták a Szappantartó szentképpel c. írásomat. Részt vettem vele egy pályázaton, és az Együttben is megjelent. Az Arcmetszetek mégis kedvesebb a számomra.
Volt még netnapló is.Annak ellenére, hogy zárkózott ember vagyok.
Nagyjából át is tekintettük, miről is lehet olvasni a blogomban. Film, kispróza, netnapló. Valami hasonló várható a jövőben is. Heti rendszerességgel, minimum egyszer jelentkezem majd.
Tehát akkor megköszörülöm a torkom, nagy levegőt veszek, én befejeztem.

(Apró érdekesség: meghívót kaptam egy szalonba. Emiatt egy írásom olvasható itt. Csak azért, hogy legyen valami újdonság is ezen a blognyitón.)

2011. augusztus 7., vasárnap

Nyári (net)napló: Levelek


Már két napja ímélezgetek (van ilyen szó? Ha nincs, bocsánat). Különböző (és ki tudja, milyen korú), de mindenesetre idegen emberekkel váltok levelet. Elektronikusan. Ülök a gép előtt, és néha bágyadtan, reményt vesztve, az idő múlásával pedig egyre ingerültebben csapkodom a billentyűzetet. „We  are running  out of time” ––– mondaná Jack Bauer (angolosok szóljanak, ha helytelen). Igaza van: kifutunk az időből.
Az egész úgy kezdődött, hogy hazajöttem, megírtam a tesztet, és kiderült, hogy vár rám még egy beszélgetés is a dékáni hivatalban. Néhány mondatban mesélni kellett a szakdolgozatom tárgyáról. Ez pénteken volt. Ekkor kezdtem leveleket írni.
 Mindent elintéztem itthon, mehetek vissza. Oda, ahonnan jöttem. Igen ám, de minden busz csütörtökön indul, és már péntek is elmúlt. A vonatok pedig kizárólag szombaton és vasárnap. A jegyet pedig két nappal korábban kell megvenni. Egérfogó.
Megvizsgáltam minden lehetőséget: repülő ( Darmstadtba véletlenül sem, kizárólag Berlinig), vonat (a fent említett: „indulás hetente kétszer, pénteken és szombaton”), busz (ez volt a legjobb). Vagy inkább a legeredményesebb. Léteznek olyan vállalkozók, akik minibusszal közlekednek Magyarország és Németország között. Háztól házig szállítják az utasokat, akik főleg munka céljából tartózkodnak Németországban, és olykor hazalátogatnak. Ez igaz, mert egy ilyen jellegű utazásban volt részem a múlt héten. Stuttgart környékéről indulva egy egész délelőttöt töltöttünk az utas (célszemély) megkeresésével, becsomagolásával, felvételével. Ezek után a sofőr rákapcsolt. A GPS meg is mondta neki: túl gyorsan mész.
Tehát vannak ezek a vállalkozások. Mindenki jól jár: a busz tiszta, van benne légkondi, a sofőr pontos és udvarias, kétóránként  megáll az autópálya mellett lévő pihenőhelyen –––  minden körülmény európai szintű, és az utasok is elégedettek lehetnek.
Nagyjából én is az vagyok. Kaptam három válaszlevelet is. Az egyik úr „az időpont közelsége miatt” sajnos már nem tud a rendelkezésemre állni, viszont ajánl három linket. Ebből kettő megfelelt nekem, és az egyiknél foglaltam egy helyet az augusztus 12-én induló buszjáratra. Ehhez „csak” a nevem, telefonszámom, az indulás és az érkezés helyének pontos címe, illetve irányítószáma kellett. Utóbbi a tarifa miatt. Aztán kiderült, hogy már csak augusztus 13-ra van hely.
A második sofőr számára a „müncheni út nem jött össze”, így ő  sem utazik. Viszont megadta két kollégája telefonszámát. Az egyiket felhívtam, de a következő héten nem indul sehová. A másik személy nem elérhető (ez nem csoda, ilyenkor, vasárnap este).
A harmadik személy viszont csak Stuttgartig közlekedik (legalábbis valami ilyesmi derült ki). A kérdés az, hogy hajlandó-e néhány kilométerrel északabbra utazni, egyetlen utas kedvéért?
Tehát két lehetőségem van: Sofőr3 és a Hivatalos Helyfoglalás. Most csak itt ülök, és várom a befutót. Közben kint támadt egy zivatar, ami kísértetiesen emlékeztet a németországi, kérlelhetetlenül és kitartóan zuhogó, esőkabátot áztató, sarat fakasztó, spárgát és vendégmunkást locsoló esőre.

2011. augusztus 3., szerda

Nyári (net)napló: Tagadhatatlan

Itt vagyok. Hazatértem. Mivel a  közösségi portálokat látogatom,  a blogomat sem hanyagolhatom el. Ezért írok  most egy rövid netnaplót. Csak egy apró felsorolást, ha valakit véletlenül érdekelne, hogy mi újság erre. Felém. Meg gyakorolni is kell. Írni. Vagy legalábbis pötyögtetni. Úgy tenni, mintha.
Az elmúlt három hét alatt távol voltam az otthonomtól és az internettől. Nem sokat tévedtem, amikor arra gondoltam, hogy akár a harmadik világháború is kitörhetne,  arról én  csak az atomvillanás pillanatában szereznék tudomást.
Ez idő alatt alatt sok dolog történt: meghalt egy popsztár, zuhant a dollár, emelkedett a svájci frank értéke, súlyosbodott a szíriai helyzet, kirobbant egy újabb konfliktus a közel-keleten. Mind-mind fontos dolgok, és én kimaradtam az információ áramlásából. Miért? Még nem árultam el, hol voltam, és mit csináltam, de. Majd. Akkor, amikor.
 Most inkább azt mesélem el, hogy mi volt ma az egyetemen. Hát angol teszt. A „kedves és leendő magiszterek” számára. Valami véletlen hiba folytán én is odakeveredtem. Kaptam négy papírlapot. Az egyiken rajta volt a fényképem, a másikon hat darab, keresztrejtvényre hasonlító kocka (nem kellett kitölteni, csak satírozni), a harmadikra „akár szerelmes levelet” is írhattam volna. A lényeg (a harminc darab tesztkérdés) tizenöt perces késéssel érkezett. Aztán üldögéltünk. Gondolkodtunk, ikszeltünk és satíroztunk. Felidéződött bennem a hasonló körülmények között lezajlott egyetemi felvételim. 
A jövőbe sajnos nem látok, így nem tudom, mi lesz mindennek a végeredménye (egyetem és nyári élmények), de abban biztos vagyok, hogy tagadhatatlan.

2011. július 7., csütörtök

Nyári naplopó ---- blogzáró

A szobám tele van ruhakupacokkal. Pakolok.

Valamikor a tél közepén, amikor még blogom sem volt, kitaláltam magamnak egy nyári programot. A megvalósulás bizonytalan volt (ez mostanáig sem változott sokat). Most itt ülök, egy papírcetlivel a kezemben. Bekarikázom, amit bepakoltam. Tehát elmegyek, és ha sikerül, akkor két hónapig leszek. Ott, ahol. Amikor visszajövök, élménybeszámolok. Az is elképzelhető, hogy semmi sem sikerül, és  hamar visszatérek. Mindenesetre, ma elintéztem néhány fontos telefont, megírtam néhány ímélt. Mivel két hónapig jórészt nem lesz lehetőségem az internethasználatra, ideiglenes szünetet rendelek el. Itt, a birodalmamban. Az ide látogatóknak (és másoknak is) eseménydús és pihentető nyarat kívánok. Szeptemberben jövök. Addig se feledje senki, hogy minden jó ---- véget ér.

A kupacok megtámadtak. Menekülök és blogzárok.


2011. július 4., hétfő

Nyári naplopó --- anyám napja


 Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember. A feleségével annyit veszekedtek azon, hogy ki mit csinál rosszul, hogy egy napon cseréltek. Az asszony fogta a kapát, és elment a mezőre, az ember pedig otthon maradt, és ebédet főzött. Telt-múlt az idő, lassan dél felé járt, amikor... ––  itt most félbehagyom ezt a magyar népmesét, és inkább azt mondom el (írom le), milyen volt a mai napom, amikor is cseréltem az anyámmal, és átéltem (végig dolgoztam) az ő egyetlen, átlagos hétköznapját.

Nyolckor felkeltem (kicsit későn), kacsákat etettem, söprögettem, port töröltem, reggeliztem, íméleket néztem (nem volt semmi új), vizet melegítettem, ruhákat válogattam.

Tizenegy óra nyolckor mosógépet cipeltem (az előszobából a teraszra), kimostam, forró vizet adagoltam, beleraktam az első adag szennyes ruhát, gondolkodtam, miért nem indul, miután kiderült, elkezdődött a mosás, öblítővíz előkészítése, a csirkék hessegetése, „miért nem dolgozik a centrifuga?” kérdés felvetése, elgondolkodás ezen a problémán, a probléma elvetése, a másik centrifuga kicipelése, öblítés, miért nem dolgozik a második centrifuga sem??  Türelem és nyugalom, a víz felforrt, a nap elbújt, a csirkék támadnak, a centrifuga végre működik, a szárító kicipelése, a ruhacsipeszek utáni kutatás eredményes, az első adag ruha a szárítón.

Tizenkettő harminckor a kacsák ismét megrohamozták a teraszt, kevés darát szórok  nekik. Közben lejárt a mosás, tele a centrifuga, a szárító és a szárítókötél. Jön az idegbaj, mert a szomszédék udvara felől sűrű, szürke és fojtogató füst gomolyog. A kedvenc blúzomat kimentem a veszélyes zónából, és bőszen kezdem keresni a tüzet. Megtalálom, mint ahogyan a szomszéd nénit is. A kertben beszélget az apámmal. Az unokákról folyik a szó, ezt a békességet megzavarni, na de mindegy, figyelj arra, mit mondasz, figyelmeztetem saját magam. Végül megkérem a nénit, hogy lépjen kapcsolatba az égiekkel a szélirány változása érdekében, mert a helyzet kárát frissen mosott ruháim látják (érzik, illetve én). Azonban a békét nem veszélyeztethetjük néhány ruha miatt, a tűz felgyúl, a füst oszladozik. A centrifuga másodszor már nem akar szárítani.  Nézem ezt a henger alakú szerkezetet, a tetején lévő fedő (?) kattan, a henger döcög, nem kap áramot, és leáll, a ruha vizes marad. Próbálok türelmes lenni, inkább a fecskefiakat nézem, öten vannak (ez túl sok, de igaz), ők is nyugodtan várnak az eledelre. A centrifuga beindul, nem értem, mikor és miért nem, valamint mikor és miért  kap áramot ez az egyszerű szerkezet, de örülök annak, hogy pillanatnyilag épp működik. Még két adag színes, ugyanennyi sötét ruha, és a kendők mosása vár rám. Az ég elborult, de nem esik.

Már délután két óra van, leveszem a kötélről a megszáradt ruhadarabokat, a házunkkal szemben a két szomszédfiú két fiú ül a lócán. Zenét hallgatnak a telefonról, meleg vízért megyek a konyhába, fél füllel a kabaréban elhangzó poénokra figyelek.

Fél háromkor levest melegítek, a kacsamama elhagyta a kiskertet, a kacsák éhesek, csipognak, enni kapnak, én is éhes vagyok már, amikor fél három, rég felforrt a leves, előveszem a tányérokat, strázsálok a centrifugánál, odaégett a krumpli, öröm lesz mosogatni, de ez már a második adag sötét ruha, még egy és jöhetnek a kendők.

Háromkor ebédelünk, aztán felszabadítom a köteleket, hogy legyen hely a ruháknak, a félig száraz ruhákat a verandán teregetem szét, megeszem a maradék krumplit, végre az utolsó adag sötét ruha, na még két adag kendő. Már fáj a lábam, különben is sántítok, leülök egy percre, szinte hallelujázva veszem ki az utolsó adag kendőt a mosógépből.

Öt óra körül elkezdek padlót  súrolni, szoba, konyha, előszoba, este a terasz kerül sorra. Addig is  lábborogatás,  filmnézés ( 24 ), aztán csirke és kacsaetetés, a száraz ruhák összeszedése, a szárító becipelése, a csirkék behajtása, a kotlós meggondolta magát, lemegy a hátsó udvarra, nem megyek utána, mindenki csipog, a kacsák túrót kapnak, jutalmul, mert ők hallgatnak egész nap.

Nyolc után pár perccel a kiskacsákat egy sarokba hajtom, és egy kosárba szedem, az anyjukat két kacsával pedig a szellős  szenes ólba hajtom, elbarikádozom. A nagyobb kacsák ilyenkor kapnak búzát, epret esznek, majd félve bár, de bemerészkednek a jászol alatt lévő alvóhelyükre. A kutyák kenyeret kapnak, én tejet iszom, ekkor már

este fél kilenc van, és nemsokára vége a napnak.

Nagyjából ilyen anyám egy napja, csak most én éltem át helyette. A különbség annyi, hogy én nem fejtem tehenet, és az unokákkal sem beszéltem telefonon, viszont ugyanannyira  fáradtan dőlök kardomba.