2011. december 12., hétfő

Olvasónapló II. --- Szemlélők a Tisza jó oldaláról

Kérdések, ez volt a végszó legutóbb. Az ilyenekből akad bőven. Meg ugye a hétfő az nem csütörtök.
Ott tartottunk, hogy  Szabó Magda A szemlélők c. regényéből a második fejezet tartalmi ismertetője következik. Most.
A második fejezet Szabó Magdától a Védelem címet kapta.  Vád, az már volt (az első fejezetben). Megismerhetjük Rolandot. Itt egyébként végig Caesar a neve. Tulajdonképpen ő egy elkényeztetett, támogatásra szoruló alak, aki a Nagy Biztonságból a Vasfüggönyön Túlra tévedt. Diplomataként most is védőháló veszi körül. Ez a háló megsérül, amikor elveszíti Franciskát. Persze, ebben is ő a hibás. A nő, amiért egyedül hagyta. Búcsú nélkül.
A cselekmény időrendi sorrendjében: Franciska volt Roland apjának gyámleánya. Roland első és legmeghatározóbb élménye az volt Franciskával kapcsolatban, amikor a  kislány eldobott egy fényképalbumot, és az ütéstől megsérült a Roland  térde. Felnőve feleségül vette a lányt. Ez a tény nem volt annyira megindokolva („még nem volt a feleségem, s már annyira eggyé kalapáltak az egymás közelében töltött vakációk, hogy nem tudtam másképp látni az élet lényeges kérdéseiben, csak úgy, ahogy ő”)[1] , mint az, hogy miért takarta a nő az arcát a fényképeken, és miért nem szerette, ha filmfelvétel készül róla is. Azért, mert nem akarta azt, hogy halála után mutogassák a képét az albumokban (látod, ő Franciska nénéd, ami már nincs közöttünk, de látod, milyen szép volt valaha?), és ez háborította fel már kislányként is, annyira, hogy a rég halott emberek képeivel teli albumot eldobta, és megsebezte vele a tizennégy éves Rolandot („Franciska tiltakozott az ellen, hogy amikor már nincs sehol, egy darab papírra másolt vagy vászonra rögzített kép Márkot csináljon belőle, hogy amikor eljön az ideje, átkerüljön Johanna piros albumából ő is a zöldbe, a többi nem élő közé.”). Persze mindez akkor kezdődött, amikor a kandúrmacska, Márk kimúlt, és apja kitömette. Valahogy nem volt ugyanaz, mint amikor a halott emberről készült képeket nézzük, valójában már ők sincsenek sehol, de itt biztosan nem. Franciskáról lassan elég lesz ennyi, különösképpen azért is, mert  a második fejezet elején, a külország sztrádáján belerohant egy lovas kocsis nászmenetbe. Meghalt, a lakodalmat elhalasztották.
Roland a  felesége halálát követően  inni kezdett, de a munkáját kifogástalanul végezte. A külország nemzeti ünnepén azonban elvesztette önuralmát. A színpadon épp a kézfogó jelenete zajlott. Ez érzékenyen érintette, mert eszébe juttatta Franciska halálát.  Kirohant a nézőtérről. Anna  követte. Az ő apja volt valamikor a Bursa Akadémia elnöke (ez az intézmény Albert hazájában volt, és itt tanultak az Anna országából származó fiatalok, s az intézmént feloszlatták). Anna valami miatt megsajnálta Rolandot. Követte, és felajánlotta, hogy a közelben lévő lakásán megihatnak egy pohár italt. Felejthetetlen élmény következett Caesar számára: éjszaka együtt kitakarították Anna lakását. A diplomata engedelmeskedett. Levezette a feszültséget, mely amiatt támadt benne, mert látta a színpadon a felesége halálát felidéző lakodalmi jelenetet, valamint azt is, hogy ebben a pillanatban mindenkire haragudott –– a”bennszülöttekre”, az országra, Franciskára, aki búcsú nélkül elhagyta, az anyjára, aki szintén így tett ––– MINDENKIRE.
Aztán nem tudott szabadulni Annától. Vele érezte biztonságban magát. Nélküle nem tudott aludni. Két hétig ébren volt, Anna láttán ásítozni kezdett. Rádöbbent, hogy nincs más megoldás, mint, hogy feleségül kéri.
Ekkor lépett színre Tristan, az újságíró. Több annál. Manipulátor. Anna után kutatott, hogy kipréselje belőle a szavakat, melyeket hallani akar, hogy megmásítva értelmüket, továbbadhassa őket. A vidéki nyaralóban végre Anna nyomára akadt. Többet talált annál, amire számított. Tristan megörökítette a pillanatot, amikor hazája diplomatája (szívességből egy kedves néni kérésére) a szomszéd ház zászlótartójára a nemzeti mellé vörös lobogó tűz. A fotó miatt Sutor támadni kezdte Caesart a sajtón keresztül. Ez valószínüleg csak a tettlegesség következménye volt.
Amikor egy rendezvényen Sutor megkérdezte Annát, hogy mi a véleménye a Bursa Akadémia megszűnéséről:
 „Bármit felel, rossz –– érezte Caesar…. Akármit válaszol, baj. Ha hallgat, Sutor úgy kommentálja: nem mer felelni. Ha azt mondja, nem törődik vele, nem érdekli, Sutor azt írja, retteg és hazudik. Ha meg azt feleli: fáj, megindítja Sutor lavináját.”[2]
Ezek Caesar  agresszíven Sutorra támadt. Tette miatt a nyugati, semleges ország visszarendelte a diplomatáját. Ezek után ült repülőre Roland, és ott vagyunk, ahol a regény kezdődött: hazatérés, Johanna a reptéren, délben tömeg a téren, főnök az ablakban, harag és lapítás. Ekkor még azt képzeli, hogy feleségül veheti Annát. A kérdés inkább az lenne, hogy Anna hajlandó-e? Mindez, vagyis a nagy NEM miértje a következő fejezetből derül ki.
A harmadik fejezet miatt döntöttem amellett, hogy megosztom a könyvvel kapcsolatos gondolataimat. Amiatt, amit számomra üzent.
A harmadik rész: Anna gépelt levele Rolandhoz. Érvekkel támasztja lá, hogy miért nem megy Roland után a nyugati, semleges országba, miért utál ott lenni, és miért nem lesz a felesége. –– Mert egy világ választja el őket egymástól. Ez közhely, de igaz.
Számomra egyetlen mozzanat bizonyítja ezt: Anna egyik honfitársa elhagyta a Bursa Akadémiát. Elbúcsúzott az igazgatótól, és elindult, hogy párfogókat és hamis papírokat keressen, mert menekülnie kellett (a németek szívesen beszélgettek volna vele). Azonban nem járt sikerrel, ezért gazdag borravalót adott a cselédnek (Bella), leszakított egy szál virágot a kertben (ezt Roland is látta), majd a szállodában öngyilkos lett. Tulajdonképpen Albert, Roland apja ölte meg a közönyével, azzal, hogy nem akart rajta segíteni.
Miközben Anna keményen vádló sorait olvastam, eszembe jutott valami. Vonatos jelenet. A kalauz már kínosan hosszú ideje méregette az igazolványt. A mellettem ülő vidám család nyolc szeme szegeződött rám. Végül a kalauz nem szólt semmit, visszaadta a jegyet. A tizenkét éves gyerek nem hasonlított  rám.
A tény, hogy egy igazolvány tanúsíthat egy elvont fogalmat, már alapból furcsa. Az pedig, hogy az elvont fogalmat tanúsító igazolvány valamikor érvényét veszíti (amikor ugye erről nem szólhat bizonyítvány, mert akkor mindenkinek a mellén kellene viselnie, hogy az illető ember, mert ami egyesek számára egzértelmű, az bizonyos esetekben bizonyításra szorul, s ha a bizonyítvány érvényessége lejár, akkor ugye állatok leszünk, amíg meg újbólnem érvénzesítjük), eleve abszurdum, mert a fogalmakat nem lehet (nem kell) bizonyítani, csak  az elméleteket.
Növekvő felindultsággal olvastam Anna levelét. A miénk is lehetne. Ebben az esetben nem a vasfüggöny két oldalán játszódó történetről, a semleges ország diplomatájának és a szocialista ország polgárának kapcsolatáról, annak életképességének mértékéről lenne szó.
A szemlélők (a bábszínházban az ablakból figyelő, de a vérontásba be nem avatkozó figura szerepének rávetítése a diplomatára és a Nyugatra) az én olvasatomban a Kárpátalján élő  magyarok, és a (számunkra meg sem rozsdált) Vasfüggönyön túli, káprázatnak tűnő, de valóságában el sem képzelhető Nyugat közötti ellentét megfogalmazását jelenti.
Most még mélyen él bennem a regény. Hozzám szólt. Feldúlt, és megnyugtatott. Már tudom, hogy mégiscsak a Tisza jó oldalára születtem.



[1] Szabó Magda. Szemlélők. Bp.: Magvető Kiadó, 1973. – 106.old
[2]Szabó Magda. Szemlélők. Bp.: Magvető Kiadó, 1973. – 204.old

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése