2011. március 1., kedd

A szürke egér

Megöregedtem, gondolja a nő. Megissza a teát és kikapcsolja a tévét. Úgyis csak színes csíkokat mutat. A rádió szaggatottan sípol. A telefon hallgat. A nő ingerülten eldobja az újságot. A tükörből csak a szeme alatti karikák néznek vissza rá. Hangosan sóhajt egyet, hogy elűzze a csöndet. Ez lehetetlen, mert a lámpa mögött és a sötét sarokban éppúgy ott van, mint a pincében vagy a padláson.

Kimegy a konyhába, meggyújtja a gázt. Amíg a teavíz felforr, egy régi noteszt lapozgat. Valamikor teleírta nevekkel és telefonszámokkal. Most azonban senkivel sem akar beszélni. Kilép az udvarra. Köd van. A küszöbön rögtön megjelenik a kutya. A nő vág egy szelet kenyeret, a kutyának adja. A víz kifutott, és eloltotta a lángot. A nő gondolt egyet, és párnát, takarót hozott a konyhába. Mindezeket a padlóra dobálta, és megitta a teát. Aztán lekapcsolta a villanyt, és elhelyezkedett a földre vetett fekhelyen.

A szürke mezei egér az éjszaka közepén abbahagyta a rágást. Ekkor megszólalt a rádió, csörögni kezdett a telefon, a tévében pedig egy filmet mutattak. A nőnek biztosan tetszett volna: a főszerepet játszó egér épp most változott át emberré. Kár, hogy már nem láthatja.
Miután az egér abbahagyta a rágást, és megszólalt a rádió, mutatott a tévé is, újra  csörgött a telefon, és kinyílt az ajtó is. A konyhába beszivárgott a fény és a friss levegő. A küszöbön egy nő állt, és mosolygott. Esőkabát volt rajta és strandpapucs. Kinyitotta az ablakot, elzárta a gázt. Oda sem nézett a konyha sarkában lévő ruhacsomóra. Benyitott a spájzba, a hálószoba háromajtós szekrényébe. Lemenet a pincébe, megszámolta a hordókat. Seprűt fogott, és takarítani kezdett. Amikor befejezte, leült a karos ládára. Csizmadobogás hallatszott a teraszról. Felállt. Az ajtón belépett hat ifjú legény. Egyforma ruhát viseltek. Asztalhoz ültek. A nő kenyeret és bort tett eléjük.

A törvény szerint, ha a házat kiseprik, kétszer annyi testvéremmel térek vissza, szólalt meg a legidősebb. Üdvözöld hát őket, tette hozzá.
Ismét  belépett  hat  legény. Asztalt hoztak maguknak, és leültek. A nő eléjük is kenyeret és bort tett. Mindannyian lakmározni kezdtek.
 A legények habzsolták az ételt, a férgek a sarokban lévő holttestet. A legidősebb intésére mindannyian abbahagyták. Ekkor felállt és a sarokba ment. Állj fel, parancsolta. A ruhakupac megrázkódott. Előtűnt egy sárga arc, néhány hajszál és egy sötét szem. Mostantól te is minket szolgálsz, mondta az idősebbik.

A nap fel akart kelni. A ház fölött lévő sötétséget nem tudta áttörni. A hulla vízért indult. Nyikorgott a kút.

 A közelben leparkolt egy autó. A kapuban megállt egy bácsi. Jöjjön, megmutatom a házat. Épp eladó, mondta a városi fazonnak. Az elhanyagolt pázsitra léptek. A kút nem működik, de úgyis megcsinálja a fürdőszobát, nem igaz? Döcögve nevetett az öreg szomszéd.

 A kút káváján ott ült a halott. Figyelte, ahogyan az idegenek a házba lépnek. A városi fazon leült az asztal mellé. A legények kelletlenül odébb húzódtak.

Kényelmetlen ez a karos láda, mondta a városi. Ki fogom dobni. Én elvinném, ha magának úgysem kell, mondta a szomszéd. A fazon beleegyezett. Benézett a spájzba, lement a pincébe. A halott mindenhová követte. Megveszem, mondta a fazon.

Nyugodj békében, G., mondta az öreg szomszéd. Hazaindult volna, de megállította egy kíváncsi öregasszony. Te Péter! Mit csinálsz azzal a házzal? Én semmit, komámasszony, csak eladom. A rokona rám bízta. Oszt mondtad, hogy halt meg a Juli? Dehogy mondtam, van nekem eszem, nevetett  Péter. Aztán becsukta a kaput.

A konyhában ekkor újra szólni kezdett a rádió, mutatott a tévé, csörgött a telefon. A halott bort és kenyeret tett az asztalra, a lidércek enni kezdtek. Költözünk, mondta a legidősebb. A halott csodálkozva nézett a nőre. Most fedezte fel, mennyire hasonlítanak az arcvonásaik. Mintha csak tükörbe nézett volna.

Megöregedtem, gondolta a hulla, majd kiöntött egy csésze teát, és kikapcsolta a rádiót.

2011. február 27., vasárnap

Kilenc

Megszerettem azt a cipőt. Jó minőségű és kényelmes. Az ára ideális. Megveszem, amint kapok ösztöndíjat. Számolgatom a napokat. Gyakran ellenőrzöm, megvan-e még. Elégedetten nyugtázom, hogy senki sem vette meg.
Végre átutalták a pénzt. Sorban állok. Szűkös a hely. Bankautomata,  piros telefon a falon, dísznövény a sarokban, lábtörlő. Ezekkel zsúfolták tele a szűk előteret. Az üvegablak túloldalán a bank dolgozói. Egyenruhás ügyintézők. Neonfény  és fehér csempe. A biztonsági őr és a kamera figyel minket. Szeretem pénzt, mondja a mögöttem álló lány a barátnőjének. Azon kívül enni és aludni, teszi hozzá. Az irodából kilép az egyik évfolyamtársam. Most kapta meg az új kártyát? Ugyanis egy hónapja vagyunk ennek a banknak az ügyfelei. Azt, hogy miért, senki sem mondta.
Sorra kerülök. Beírom a kódot. Mi ez? Nem tudok hozzájutni a pénzhez. Miért? Hol hibáztam? Megpróbálom még egyszer. Nem kértem számlát, de kapok. Helytelen a  PIN-kód. Hogy lehet az? A hivatalos papírról, amit a bankkártyával együtt kaptam, a telefonomba másoltam. Nem tévesztettem össze mással. Mi lesz a cipőmmel? Hogyan jutok haza? Mögöttem nyugtalankodó tömeg. Na jó. Kiveszem a kártyát.
Be kell mennem a bankba. Zárt tér, idegen emberek.  Rám bámul a biztonsági őr. Fiatal nő a pult mögött. Köszönök. Mondok valami olyasmit, hogy helytelen a kódom, és blokkolva van a számlám. A következő asztalhoz irányít. Aki ott ül, átpasszol a sor végére. Leülök. Tomu scso, mondom. Azért, mert.  Az ügyintéző megérti a lényeget. Elkéri a kártyát. Telefonál, és ír valamit a laptopján. Ő Szergej, a specialista. Legalábbis ez olvasható az íróasztalán lévő névjegytáblán. Ez nem kártya, inkább tábla: fehér lap, két üveglap (vagy inkább műanyag)  között. Rajta a teljes neve és a beosztása: specialista. A szomszédos asztalhoz lép. Azt mondja, fekete listán vagyok. Ennek tudatában nem merek hátradőlni a széken. Várok, és figyelek. Szergej, a specialista átadja a telefonkagylót. Bemutatkozik egy tisztségviselő. A nevemet kérdezi. Megmondom. Kér egy biztonsági  kódot. Nem emlékszem, hogy megadtam volna ilyet az űrlapon. A hónap, amelyben születtem, súgja Szergej, a specialista. Megmondom, és néhány másodperc múlva közlik, hogy ismét használható a kártyám. Megyek a kasszához. Felvillan előttem a cipő. Igazolvány és kártya. Továbbra is helytelen a kód. A második asztaltól azt tanácsolják az üvegfal mögött ülő hölgynek, hogy többször ne is próbálkozzon. Akkor ismét blokkolva lesz a kártyám. Nálam van a lapocska a PIN-kóddal? kérdezi a második asztalnál ülő  alkalmazott. Otthon van, felelem. Akkor menjen haza érte. Elnevetem magam. Persze, hogy hazamegyek érte. Harminc perc gyalog, tizenöt vissza busszal. Közben bezár a piac, és odavész a cipőm. Ez lényegtelen.
Bőszen vágtatok a cetliért. Hosszúnak tűnő percek. Mikor húzom már ki a fiókot, amely a kódot  rejti? A harminc percet lefaragtam tizenötre. Végre! A kód egyezik. Vissza a bankba.
A kettesszámú ügyintézőhöz megyek.Aki  hazaküldött. Voltam otthon, és elhoztam a kódot. Átveszi. Megnézi. Ez nem nyolcas, mondja. Az utolsó szám a kilences. Az egy nyolcas, mondom. Nézze meg: két karika. Összeérnek a vonalak. Az alsóbb karika egy kicsit karcsúbb, de a vonalak összeérnek. A kettes számú ügyintéző mond valamit. Már nem értem. A szemeim előtt kilencesek karikáznak. Sok-sok, apró kilences. Lecsüngenek a mennyezetről, csúszkálnak a csempén. Mindegyik nyolcasnak van álcázva. A legnagyobb az üvegfalnak ütközik. A két zárt karika kettéválik. Az egyikből   lesz Dante, a másikból Beatrice. Utóbbi a teljesség, a tökéletesség. A kilences, maga.