2011. március 29., kedd



Elfelejtettem előszót írni. A Rot-sorozathoz. Pontosabban nem felejtettem el. Kifogásom lenne ezer (pl.: rossz volt a gépem, elveszett az összes előre megírt bejegyzés, jöttek az arcmetszők, és eltávolították az agyvelőmet, meg ilyenek). Inkább nem húzom az időt.Bevezetés helyett, gyanánt ajánlom a Rot nullát, amiből kiderül valami. Vagy nem.

Rot nulla
Munka van. Azon kívül stressz, cigi, kávé, főnök, teljesítmény, kényszer és hiány. Légitámadás, diplomácia, sebesültek és nem lélegzők. Autóbuszok, vonatok, emberek. Mindez egy buborékban. Vagy szelencében. Amennyiben szelence, akkor kristály.
Erről eszembe jut Peti. A Hársfa-utcából. Mindig is ismertem őt. Csodáltam. Azért, mert olyan dolgokat tudott, melyekre én képtelen voltam. Tudott például öt perc alatt verset tanulni, fél órát késni, színészkedni, hazudni, igazat mondani, barátokat szerezni. Egyszerre volt hanyag és pontos. A dátumokat nem szerette. Sohasem írt le egyet sem.
Hatodik osztályba jártunk, amikor levelezni akart. Feladott egy hirdetést. Két héten keresztül özönlöttek a címére a levelek. Három gyereknek válaszolt, egyikükkel pedig fél éven keresztül levelezett. Érettségi után eltűnt. Külföldön vállalt munkát. A hajdani levelezőtárs segítségével.
Két hónapja összefutottunk a vonatállomáson. A régi idők emlékére megittunk egy kávét. Keveset árult el magáról. Közben megérkezett egy ismerősöm. Ottó gyorsan távozott. A nevem mostantól Anselmus, mondta. Átadott egy kis noteszt. Aztán vonatra szállt. Elment a szomszédba, vagy Afrikába. Mindig is felfedező szeretett volna lenni. Neki nincs ímélcíme, mobiltelefonja. Nem használja az internetet. Szívesebben küld levelet postán.
Három hete kaptam tőle egyet. Megkért arra, hogy csináljak valamit a kis notesz tartalmával. A nyilvánosság elé is tárhatom, ha akarom. Azt is megjegyezte, hogy most épp fogoly. Említett valami kristályszelencét is. Elég zavaros. Arra emlékszem, hogy alig bírtam rávenni, hogy olvassa el az Arany virágcserépet. Most mégis minden szava arra utal. Betelefonáltam a kórházakba is. Nincs ott. A családja nem tudja, hová mehetett. Követem az utasításait. Közlöm a fekete notesz tartalmát.  Hűen. Hát ez a Rot-sorozat rejtélye. Kimondtam.


Akkor mos jöhet a következő naplórészlet Barnabás-Anselmustól. Íme:



Rot3

(Amelyben korán kelünk, sétálunk, napraforgót csodálunk, és a kocsi is gurul, pedig baba.)


Hétfő reggel megszületett Van Gogh. Festett néhány napraforgót, majd levágta a fülét. Aztán borítékolta. Délután sétáltunk a folyó partján (nem Van Goghal). Virágot vettem, ennek örültek. Aztán csúfondáros megjegyzéseket tettem. Emiatt sírtak. Este felhívtalak, de hallgattál

volna rám, amikor azt mondtam, hogy vigyázz a buszon. Mi lesz a kártyáiddal? Letiltod őket, mint saját magadat a csokiról. Szerintem már csak a hajadat kellene világosabbra festened. Én nem értem azt a fene érzékeny lelkedet. Lehet, hogy nem is az a lényeg, hanem amit

elhallgattál előlem, amikor azt kérdeztem, hogy. Elég belőled.

Kedden végre kisütött a nap. A hangulatom is javult. Aztán beborult. Amikor megtudtam, mennyibe kerül. Az, ami. Délután aludtam, hogy este ébren legyek. A foci. Meccs után olvasás, szundi a fotelben. A nyitott ablakon bekiabál valaki. Eloltom a lámpát. Akkor,

amikor már hajnalodik. A sötétben mindig megjelenik. Az, akit nappal sem szeretnék látni. Téged is csak hetente egyszer. Amikor van időm. Vagy nincs. Amire kell, sohasem. A haverom mondta, hogy a munkahelyén felvételi van. Megnézem. Mint a madarat az asztalon. Nagy az orra, de alacsony a termete. Sokat károg. Pedig nem is varjú. Inkább valami más

dallamot keress, nem szeretem ezt a zenét, mondod. Néha idegesítesz. Máskor nem. Csütörtök reggel a háziasszonyom ébreszt. Persze nem szándékosan. Puszta véletlenségből kezd telefonálni az előszobában. Hallom minden szavát. Kicserélik az ablakokat. Fontos volt reggel hétkor vagy nyolckor megbeszélni az ajtó előtt. Aztán összeszedi a kulcsait, és nehézkesen munkába távozik. Jól teszi. Alszok még egy órát. Mert nincs első. Aztán felébredek. Lassan rágom a kenyeret. A buszt sem késem le. A hely viszont elfogyott. Az összes, ezért más útvonalat választok. Átrágom magam város szívén. Felszállok a másikra. Megérkezek oda, ahová

indultam. Időben. Máskor is ezt az utat választom.  Átlagban egy ember egy nap alatt 1700 kalóriát fogyasztott. A második világháború után, Magyarországon. A 3000  kalória helyett. Mondta a lány. Világosbarna a haja. Valószínűtlenül vékony. Megjegyezte, akárcsak én. Délután sétálok egyet. Ott, ahol

a macskakövek teremnek. Munkások az állványon, cicák a parton. A folyó a sirályokat hallgatja. A járókelők a fúrót az építkezésen. Meg a zenét a hangszóróból. Sportcipők, szandálok, tavaszi dzsekik, műkörmök, kozmetikai cikkek vonulnak fel. Ott, ahol

a macskakövek és a koldusok találkoznak az okostelefonnal és a babakocsival. keresztül. A teltkarcsú nő magára kapott egy fekete inget. Hozzá harisnyát és papucsot. Az orrán egy pamacs. Leülök egy üres padra. Galambok közelednek. Két nő is. Rágyújtanak. Nem nótára. Odébb állok. Ülök. A padon, aztán sétálok. Azért, mert

mozogni kell. Péntek délelőtt unatkozom. Aztán a szokásos vonatozás. Innen oda. Mindenütt egyetemisták. Ők is haza. Otthon kibújt a nárcisz. Másnap megkapálom őket. Korai volt. Elbújnak. Megnézem az eget. Kék. A pulóverem fekete. Az árnyék hosszú. Az éjszaka egy órával rövidebb. Ezért vagyok álmos. A sofőr nem, mert

kávét ivott. A plakátkészítő pedig enyvet. A keze nem ragad többé. Semmihez. A hídon látok két anyukát. Betérnek egy szépségszalonba. Babakocsival.