2011. július 1., péntek

Nyári naplopó ---- sánta kutya

Jó hír, hogy végre megnéztem a 24  c. filmsorozat hetedik évadának utolsó részét is. Ami a kis balesetemet illeti, még mindig nem tudom, hogy eltörött-e. Mindenesetre fáj. A Jack Bauerrel kapcsolatos eseményekkel kapcsolatban pedig annyit elmondhatok, hogy a 24. résszel korántsem fejeződött be a történet. Semmi sem oldódott meg. Ez a tény  vajon a forgatókönyvírók zsenialitásához  fűzhető? Lehetséges, bár engem fölöttébb zavar. Nem a zsenialitás, inkább a sok elvarratlan szál. Emiatt rövidesen elkezdem lesni a következő évad első részét. A hírek szerint ez lesz Jack életében az utolsó hosszú és eseménydús nap. Ami engem illet, remélem, valóban megdöbbentő és fordulatos cselekménysorozatot láthatok majd. Addig sem gondolok rá,   hogy a sánta kutya mennyire harapós.


2011. június 29., szerda

24 --- egyetlen nap, egy évad

Kicsi háztartási balesetem okán kifogás és lelkiismeret-furdalás nélkül üldögélek a fotelben. Közben filmet nézek. Most épp a 24 c. amerikai akció-thriller sorozat hetedik szériája  került terítékre. A televízióban is vetítik, de nálam nem (ugyanis elromlott). A számítógép azonban  még jó,  internet  is van, ennek köszönhetően  már a 17. résznél járok. (ez vicces, tekintve a jelenlegi helyzetemet, mondjuk azt, hogy sántikálok). 


Miért 24? Azért, mert egy évad egyetlen nap eseményeit taglalja, részekre, azaz órákra bontva. A főszereplő, Jack Bauer (Kiefer Sutherland),  a terrorelhárítás ügynöke. Volt, ugyanis naponta többször is felfüggesztik, megölik, fogságba ejtik. Jack arra törekszik, hogy bármi áron megállítsa az országa népét fenyegető sötét erőket. Harcolt már  már vegyi támadás, atomkatasztrófa, merényletkísérletek kitervelői ellen. A cselekmény általában több szálon fut, a szereplők életéről kevés dolog derül ki. Leginkább azt tudjuk meg, hogyan reagálnak stresszhelyzetben. Nem érdemes megkedvelni a szereplőket, mert könnyen kiderülhet róluk, hogy árulók. Vagy meghalnak a nap végén. Esetleg valaki megkínozza, megmérgezi, lelövi őket. Mert ez egy ilyen sorozat. Néha elég durva, viszont eseménydús.


Miért érdekel ez a sorozat? Azért, mert kiszámíthatatlan. A klasszikus krimisorozatok esetében a buzgó ügynökök legfeljebb két gyanúsítottal találkoznak. Közülük lecsukják az ártatlant, és a végén kiderül, hogy a második játékos a hunyó. Mindenki csodálkozik, az ügynökök pedig belesétálnak a naplementébe. Itt másról van szó. Általában arról, hogy mindenki Jack Bauer ellen dolgozik, egy-két kivétellel senki sem hisz az összeesküvés-elméleteiben. Azonban jóslatai kivétel nélkül beigazolódnak. Persze, a forgatókönyvírók néha túloznak. Talán a második évadban történt, hogy Kim Bauer először autóbalesetet szenvedett, aztán kis híján megette egy puma. Ezek után egy félőrült fogságban tartotta egy betonbunkerben. Miután Jack Bauer lánya innen is kikönyörögte magát, betért egy bevásárlóközpontba, melyet percekkel később kiraboltak. Túszdráma, vér. Ez kissé valószínűtlen. (nagyon).
Véleményem szerint  a  legdurvább (és véresebb)  a második évad volt. Az egyik órában Jack szíve leállt. A következő órában (részben) újraélesztették.
 
 A szereplők közül  kedvencem Tony Almeida. Ő is meghalt egyszer. Aztán jött az adrenalin.  A sorozatban szerepel még   Chloe O'Brian, a számítógépzseni. Valami miatt szimpatikus  ez az örökké rosszkedvű, ám a munkáját kiválóan végző szereplő.

Az ötödik évad egyik részét elmulasztottam, és nem tudtam, miért haragudtak meg a kínaiak Jackre. Az utolsó részben el is rabolták. Azért, hogy a hatodik évad első órájában egy  James Bond-féle túszcsere következhessen be. 

Most visszasántikálok a fotelhez. Hátradőlök, és kíváncsian lesem, hogyan menti meg Jack Bauer (halálos vírustól fertőzötten) a világot.


U.i. :  időközben megnéztem a 18. részt. Kiderült, hogy Tony Almeida mégis áruló. Ez sajnálatos :( Már nem lehet ő  a kedvenc karakterem.

2011. június 26., vasárnap

Ritka búza, ritka rozs


Fehér volt a hó és kopár az udvar. Az ablak előtt egy megfonnyadt szőlőlevelet himbált a szél. A rádió szólt, én tanultam. Kinyílt a konyhaajtó. Arra vártam, hogy anyám megjelenjen a folyosón. A televízió sötét képernyőjére néztem, hogy meglássam, mikor lép be a szobába. Aztán eszembe jutott, hogy egyedül vagyok otthon Egyedül éreztem magam. Kinyitottam az ajtót, és a folyosóra léptem. Megcsapott a hideg levegő. A konyhaajtó előtt állt. Szürke ruhát viselt és zsemleszínű lajbit. A bal kezében egy görbebot, a másikban kicsorbult bádog. Kék szemeivel rám nézett, és ezt mondta: ritka búza, ritka rozs.

Már megint meghalt valaki. Arról volt szó, hogy az udvarra néző szobában fogjuk kiteríteni. Aztán elküldtek valamiért a szomszédba. A keresztanyám azt mondta, hogy borsot is hozzak, mert ő csípősen szereti a töltött káposztát. Elindultam  a borsért. Buszra szálltam,  a sofőr gyorsan hajtott. Ő nem félt a kanyaroktól.

Régebben sivár és szürke volt a zöld szoba. Volt benne egy nagy fekete faágy, hozzá illő szekrény, asztal, ágy. A legjobban a faragott székeket szerettem. Kényelmetlenek, de szépek voltak. Az ablakban volt egy régi óra. Égszínkék, kör alakú, és örökké álló óra. Volt még valami a szobában, amikor beléptem. Ilonka nagymamámról van szó. Ez idegenül hangzik, mert így sohasem szólítottam őt. Azt hiszem,  egyszerűen csak nagymamának hívtam. Tehát, amikor beléptem a szobába, volt ott még valaki: a nagymamám. Az ágyon feküdt. A bőre ráncos és fakó volt. Aszott. A karjai tehetetlenül kalimpáltak. Gyere közelebb, ne félj tőle, mondta  fogatlan vigyorral a szomszéd öregasszony.  Nem félek  tőle, gondoltam magamban. Ennek ellenére ott maradtam az ajtó mellett, és hátamat a  tűzhely falának  támasztottam. Onnan figyeltem, hogyan mosdatják a tehetetlen végtagokat.

Arra emlékszem, hogy a nagymamám ágyán ültem, és népdalokat énekeltem vele. Kék volt a szeme, és általában egy görbe botra támaszkodva járkált. Pontosabban csoszogott. Sokat ült a kapu elé rakott lócán. Néha beszélgetett a szomszéd öregasszonnyal. Most épp hallgat, és a szemeit is lehunyta. Az anyám azt mondta, hogy meghalt, és én ezt még nem érthetem meg. Noha hangosan nem mondtam ellent neki, gondolatban megcáfoltam. Dehogynem értem. Tudom, hogy a halál azt jelenti, hogy az ember többé nem vesz levegőt, és eltemetik. Soha többé nem jön vissza, és énekelni sem fog már. A felnőttek azonban azt hitték, hogy még kicsi vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem. El is küldtek a harmadik szomszédba. Ott voltam két napig. A temetés napján sem jöttek értem. Aztán iskolába mentem. A tanító néni nem mondott semmit. A többiek némán csodálták a barna pulóveremet, amit az anyám aggatott rám. Most gyász van, magyaráztam, ezért hordom. Mit jelent a gyász, kérdezte az egyik lány. Hát azt jelenti, feleltem, hogy nem szabad nevetni. Ő ezen szívből  kacagott. Én hallgattam.

December elején beköltöztünk a nagymamám szobájába. Kisebb volt, és jobban lehetett fűteni.  Később ez lett a zöld szoba: a függöny, a szőnyeg és a szőlőlugas nyári színe miatt. A szobából  eltűnt a   faragott  ágy és az asztal. A helyükre a rekamié és a tévé került. A „sezlony” és a faragott szekrény maradt. A tűzhelyet felváltotta a kályha.

Fehér volt a hó és kopár az udvar. Az ablak előtt megfonnyadt szőlőlevelet himbált a szél. A rádió szólt, én tanultam. Kinyílt a konyhaajtó. A televízió sötét képernyőjére néztem, hogy lássam, ki lép a szobába. Eszembe jutott, hogy egyedül vagyok otthon. A rádióból egy közömbös hang beszélt hozzám. Kinyitottam az ajtót. A zöld szobából a hideg  folyosóra léptem.  Megláttam őt. A folyosó végén állt. Szürke ruhát viselt és zsemleszínű lajbit. A  jobb kezében  görbebot, a másikban kicsorbult bádog. Kék szemeivel rám nézett, és ennyit  mondott: ritka búza, ritka rozs, majd kitáncolt a hóra. Ezen elcsodálkoztam. Sohasem gondoltam volna, hogy a nagyanyám valaha képes lesz ilyen szapora csárdást járni.