2011. szeptember 16., péntek

Pest és Passau között


 utaztunk együtt. Húsz perc után azt mondta, menetzaj, és behúzta a kéziféket. Mit dolgozol kint? Uborkát szedek  Biztosan fárasztó lehet. Bólintottam. Nahát, mit csinál ez? Látod, az aprólékosan kidolgozott előnyünk odavész. Akkor már

este kilenc is elmúlt.  Nem lehet aludni. A hangos zene miatt. Azért kell aludni, hogy a sofőr hallgasson. Fordítva. Azért kell hallgatni, hogy a sofőr ne aludjon el. Mármint a  zenét.  Két óra elteltével megállunk. Tankolunk, elszívunk egy cigit. Rajtam kívül mindenki dohányzik. Aztán ismét beszuszakoljuk magunkat a buszba. Az egyik útitársam kispárnát is hozott magával. Igaza volt, mert a párna jól jön az alváshoz. Nekem nincs, emiatt zsibbad a nyakam. Az ablak is le van húzva (ha friss a levegő, szintén nem alszik el a sofőr). Rám csap a léghuzat. Magamra borítom a dzsekimet. Vékony, és nem melegít. A sofőr iszik egy kis vizet. Zörögnek a koffein tabletták. Ismét eltelt két óra. Megállunk. Kötelező a cigarettaszünet. Annak ellenére, hogy

a tüdőd már rosta. Felélénkít a nikotin és a  koffein. Az embereken kívül kutyákat is szállítasz. Még a parkolóban voltam, amikor  amikor megérkeztek. Robogón. Négy kölyök lehet az apró dobozban. Műanyagból készült, és rács van mindkét oldalán. Hozzájuk tartozik két szatyor papírhulladék. Az alom.
Már nagyon fáradt vagy, mert reggel kilenckor keltél fel. Most hajnali kettő van. Mégis energikusan mozogsz. Ez csak a koffitabi miatt lehet. Tőled hallottam ezt a szót. Olyan ez is, mint a menetzaj. 
Anya és lánya üdítőért állnak sorban, a házaspár angolul beszélget, valaki más  a telefonját babrálja. Te most nyitod ki a busz hátsó ajtaját. Kiveszed a kutyákat. A ládával együtt. Egyenként a fűre rakod őket. Aztán kicseréled az almot. Ennyi, elfogyott a papírhulladék. Megkérdezed a munkatársadtól, hogy hol a kutyák vize. A használt almot a kukába dobod. Elvégzed a szükséges műveleteket, nem lehetsz hanyag. A kutyák is utasok. Aztán átadod a kormányt. Elégedetten ledőlsz valahol hátul. Hollandia messze van. Mielőtt elaludnál, kisebb szócsatát vívsz a haveroddal. Arról, hogy melyikőtök képes hosszabb ideig vezetni. Csak figyelj, mindjárt behozom a hátrányt, ami miattad van, mondja neked ő. Emiatt dühös leszel. A kamionok a hibásak, nem én, mondod te. Mindegy, a vita elcsitul, mert azon nevetsz, hogy a munkatársad a kanyarban kiöntötte a kávét. Nem káromkodik, csak megissza a maradékot, és az üres poharat kidobja az ajtón. Haladj kettőszáz métert, és hajts fel az autópályára, mondja a GPS. Haladunk. Mindenki alszik,

de már nem beszélünk. Elmondod, milyen volt tűzoltóként, és arról kérdezel, nehéz-e a munka. Amiatt szitkozódol, hogy nem fizetnek meg engem. Erre  én azt mondom: számomra ez igen előnyös üzlet. Persze, ezt a munkát errefelé senki sem vállalná. Aztán arról kérdezel, hogyan élek én. Nálatok mennyi a fizetés euróban? Szitok. Tanulsz? És az árak? Valamikor mi is akarunk kirándulni Kárpátaljára. 
Közben a visszapillantó tükörbe sandítasz. Behúzod a kéziféket. Felerősíted a zenét. Lehalkítod. Beszélgetünk  a tüzekről, az oltásról és a katonaságról. Meg arról, hogy van rosszabb is. 
 
 Mégpedig az, amikor odavész az előny. Az aprólékosan kidolgozott. Igen, mert bevágott elénk egy kamion. Épp  akkor, amikor már egy órája beszélgettünk, és vidáman utaztunk együtt  Pest és Passau között.