2011. szeptember 24., szombat

Netnapló: lélegezz

Dokumentum, igazolás, vázlat, óra, ára, vár a puha ágyra.

Még haza sem érkeztem, de már kapom a hírt: holnapután le kell adnod, itt, és ekkor. Futom a kört, elkapom a percet, leadom a papírt.   Nincs igazolva az,

hogy a  nő csótányt lát. Én  sem örülök annak, hogy ismét találkozunk. Némi töprengés után mégis belépek az irodába. Elmondom, miért jöttem. Megérti, kérdez, elővesz egy mappát. Kikeres egy lapot, aláírom, átveszem. Felmegyek a lépcsőn, a titkárnő szakít néhány percet rám is. Nehezen engedem el a papírlapot, mert emberré változott csótányokkal küzdöttem érte. Ő mit sem sejtve elveszi tőlem, és a többi, jelentéktelennek tűnő papírhalom tetejére rakja. Igazoltan 

hiányzok (neki),  és a várost figyelem. Új koldusokat látok.  Régieket is. A hídon hever egy nő.  Negyven kiló, folyik a nyála, dagadt az arca, és nincs magánál. Nálam meg toll, épp, amikor azt kellene felírni, hogy mikor kezdődik a harmadik óra. Az enyém. Egyetemes, iskolás. Történelem. Tördelem a kezem, csattog a billentyű. Órám lesz, de ez ---- nos, nem a vázlat

a fontos, hanem az, hogy.  Medúzák tekerednek rád, először azt hiszed, hogy megfojtanak a csápjaikkal, de mielőtt ez megtörténne, midegyik kar átváltozik, és inkább kérdez, de te nem mondod, csak a csuklódra sandítasz, és arra vagy kívácsi, hány óra

van már, megint fel kell kelni.  Legalább a nap süt. Jól teszi, mert nincs őszi cipőm.  Kiderül,  hol nem fogunk vásárolni. Azt állítja, bőr, de én tudom, hogy a számlámon az van, ami.  Meg az is nyilvánvaló, mi nem esik  Jól néz ki ez a cipő, de az ára

nem véd meg a víztől. Rövid gondolkodás. Búcsú a táskától, a cipő marad. Nyugalom van. Azért, mert már nincs  futás, sem dokumentum, igazolás, vázlat, óra, ára. Csak lélegezz nyugodtan,  mert  már úgyis  régóta gondolsz  a puha ágyra.