2012. december 13., csütörtök

Napló helyett

Ma hasztalan próbáltam elmagyarázni egy osztálytársamnak, hogy miről szól a Foucault-inga c. könyv. Később a könyvtárban hagytam a sapkám, és valahol máshol egy fél pár kesztyűt. Szétszórt vagyok? Talán bizonytalan is. Fáradt, és hideg van, valamint kerülget a nátha. Hamarosan írok egy olvasónapló-szerű bejegyzést Umberto Eco: A Foucault-inga c. regényéről. Közben talán megértem a regényt is. Addig megosztok egy linket, mely az említett műhöz kapcsolódik:




2012. december 7., péntek

Elrontott és helyrehozhatatlan. Gondolatok Mitracsek úrról és világáról



Milyen lehet a kilátás egy vakablakon keresztül? A létezés Mitracsek úr számára olyannyira szűkre szabott keretek között zajlik, mint amennyire széles kilátás nyílhat egy vakablakon keresztül a külvilágra – derengett a válasz a tudatom alatt. Ki ez a személy, és hogyan kerül a történetébe Édes Anna? A válasz Lengyel János elbeszéléskötetében, a szavak mögé rejtett mondanivalóban keresendő.
A kötet elbeszélései négy témakör szerint különíthetőek el. Az elsőbe sorolhatóak azok a történetek, melyek egyszerre hétköznapi és abszurd keretek között zajlanak, Az erdő titka című elbeszélésben a főszereplő megcsalja, majd meggyilkolja a feleségét. Csalással és csalódással a legtöbben találkozunk, azonban a történetbeli férj elrejti felesége testét az erdőben. A férj egy idő után elbizonytalanodik abban, hogy a feleségét elég mélyre temette-e. Éjszaka az erdőbe siet, ahol megcsúszik, és súlyos fejsérülést szerez. Néhány nappal később holtan találnak rá a vadászok.
A kötetben olyan elbeszélések is helyet kaptak, melyek eseményei leginkább egy akciófilm történéseihez hasonlítanak: Az autólopás címűben a férj a feleség holttestét gépkocsija csomagtartójában, egy bőröndben rejti el. Azonban a járművet ellopják, és ekkor elkezdődik egy újabb történet. Megismerve a tolvaj belső vívódásait, még akár rokonszenvet is érezhetünk iránta, ugyanis a tolvaj gondolatban saját anyagi helyzetének javulásáról vizionál. Váratlanul leállítják a rendőrök, az elbeszélés itt ér véget. Az író az olvasó képzeletére bízza a történet folytatását.
A köteten belül a második csoportba sorolhatóak azok az írásokat, melyek központi alakja a kéretlenül megkapott, jelentéktelen ember szerepkörének elhagyására törekszik. A hősök azon töprengenek, miképpen vett az élete helytelen irányú fordulatot, és a kitörési lehetőségeken elmélkednek. Az Okkal oktalan című szöveg szereplője végül egy gyilkosság révén válik ki a tömegből. Az Egy nem hétköznapi ember című elbeszélés főszereplője a jóslás képességével rendelkezik: „Reszkető kézzel nyúltam a whiskys üveg után, mire az önmagától elindult a kezem felé.” (87.) Az idézett mondat azt is mutatja, hogy a különleges képességekkel rendelkező hős is abba a gödörbe kerül, melyből átlagos társai sem menekülnek. Erre a jelenségre lehet másik példa:„Z. világéletében kannás borba igyekezett fojtani nyomorát. Nemrég nyert a lottón, azóta whiskyt vedel.” (128.) A szereplők képtelenek kiutat találni hátrányos élethelyzetükből, ennek kiváltó okát szintén ugyanitt olvashatjuk: „A problémák orvoslására nem marad energia, mert az önvád és az önsajnálat felemészti.” (128.)
A kötetben olyan elbeszélések is szerepelnek, melyek központi témája a létezés miértje és mikéntje nyomán felmerülő tiltakozás. Ezt a problémakört jelölném meg harmadikként a témák kategóriájában. Megoldásra egyik szereplő sem talál, a Tanácstalanul, a Sárkányra várva és az Elátkozva című szövegekben a főhős a következő kérdéseket teszi föl: „Mit keresek ezen a világon? Mit találhatok és mit keresek egyáltalán itt?”(88.) Megoldás helyett két apró utalás kap helyet a könyvben: „Az elmúlás kell nekem. A boldogságos Nirvána.” (93.) Ebben az esetben a kérdés felvetésének kiváltó oka nem egy megtapasztalható jelenségben (féltékenység, emberölés, kábítószer túladagolás) rejlik, a probléma gondolati síkon merül föl. A probléma felvetése nem szükségszerű, hiszen az ember úgy is dönthet, hogy nem vesz róla tudomást, megoldása pedig kétséges, mert az elbeszélő nem ér el pozitív eredményt.
A kötetben szereplő elbeszélések negyedik témaköre Mitracsek úr alakjával kapcsolható össze. Két írás sorolható ide: Édes Anna Kárpátalján, valamint Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története. Mitracsek úr figurája az előbbi elbeszélésben tűnik föl először. A könnyed hangvételű szöveg helyszíne a nyomtatott sorok mögül egy másik valóságba helyeződik át. A szerző megszemélyesíti és életre hívja az irodalmi hősöket: Kosztolányi Dezső Édes Annáját, és a saját maga által kitalált Mitracsek Ödön figuráját. A két szereplő önállóan gondolkodik, párbeszédet folytat egymással. Mitracsek úr az alkotóját minősíti, Édes Anna pedig elcsodálkozik a múlt század folyamán végbement technikai változásokon. Az elbeszélésbeli író a Múzeum körút egyik antikváriumában megvásárolja Kosztolányi Dezső kötetét, így téve lehetővé, hogy a két szereplő találkozzon, és a szövegbeli valóságba lépjen. Az író táskájában „találkozik” a kéziratokban lakozó Mitracsek úr a könyvben élő Édes Annával. A szerző a továbbiakban mellékszereplővé válik, funkciója (a Kosztolányi-kötet megvásárlása) révén hozzájárul ahhoz, hogy a betűk által közvetített jellemek (Édes Anna és Mitracsek) az elbeszélésbeli valóságban létező szereplőkké váljanak.
A valóság és a képzeletbeli tér között híd jön létre, amikor kiderül, hogy Anna engedett „a kárpátaljai novellahős ostromának”. A két sík összekötődik az események pozitív alakulása által – vélheti az olvasó. Azonban a szerzőt utoléri a kéziratban rekedt Mitracsek bosszúja, aki ezáltal érezteti hatalmát. „Mitracsek révbe ért. És valóban. Aki elolvasta a kötetet, értesülhetett Édes Annával való boldog egymásra találásáról. Száz számra érkeztek az olvasói levelek, de a fiatalember nem ilyen sikerre vágyott. Asztalán még ott feküdt a Kosztolányi-kötet, de amikor belelapozott, megdöbbenve vette észre: Anna eltűnt… Az író számára a plágium vádja felér a halállal. Mitracsek úrra gondolt, de azt már se a fehér papiros, se a számítógép képernyője nem tűri el.” (40.) A bosszú során Mitracsek meggyőzte Annát, hogy elhagyja a Kosztolányi-kötetet, és Mitracsek történetébe és kötetébe disszidáljon. Ez hívja elő a plagizálás vádját a szerző számára, ami Mitracsek bosszúját jelenti. Közben a történet során az is kiderül, hogy Mitracsek azért neheztelt szerzőjére, mert éveken keresztül a publikálatlan szereplők purgatóriumában szenvedett.
A válaszokat kereső szereplők közül kiemelkedik Mitracsek úr. A címadó elbeszélés a következők miatt különül el a többitől: a leghosszabb történet, mely a szerző meghatározása szerint „novellisztikus misztifikáció”; Mitracsek úr szerepe elhalványul benne, helyette mellékszereplők tűnnek föl. A mellékszereplők közé sorolnám Mitracsek szüleit, feleségét, rokonait (feltűnik például Szütyő Elemérke, Vöcsök Ödön, valamint a börtönviselt Egon), Nyuszikát, valamint a Szomorúságot, ki a tó szélén állva „várta, hogy jóra váltson a kedve” (139.). Az utóbb említett szereplők életeseményeinek részletezése miatt úgy tűnhet, hogy a szerző megfeledkezett Mitracsek úrról. Amikor ez a végletekig fokozódik, a címben megjelölt főhős megszólítja a szerzőt, és megpirongatja emiatt, ugyanis ő önálló kötet megjelenésében, valamint az íróasztalfiókból való kiszabadulásban reménykedett – az író és a szereplője között folytatódó párbeszéd is kiemeli ezt a történetet a többi közül.
A szerző a főhős szüleinek említése által megismerteti az olvasót Mitracsek Ödön múltjával, a táptalajjal, melyben született, és ahol véget ér az élete, melyre rendeltetett. Az író Mitracsek, a mellékszereplők, és saját életérzései által fest képet egy „elfuserált” valóságról. „Az emberiség legnagyobb problémája az, hogy van. A létezés velejárója a hibalehetőség… Isten azért vesződik az emberekkel évezredek óta, hogy ne kelljen bevallania, ő sem tévedhetetlen.” (136.) Szabadulást, úgy tűnik, csak a bódulat hozhat: „Az ivás gyógyír a lélek sebére, belülről fertőz, hogy aztán alámerülve soha többé ne kerüljön felszínre. Az ivás gyógyír? De milyen árat kér ezért, hiszen távoztával csak romahalmaz marad, újabb megoldatlan kérdések, pusztába hallgatott jajkiáltások.” (134.)
A különféle leírások a Mitracsek környezetében fellelhető problémákkal kapcsolatosak, és ezek a kárpátaljai élet néhány jellemvonására való utalásoknak is olvashatóak. Ilyen például a kilencvenes években tapasztalt áramszünet, vagy a kárpátaljai vidéki élet kulturális fejlődésének hiányosságaira való hivatkozás (143.). A szövegek tanúsága szerint a lehetőségek korlátozottak a Mitracsek környezetében élő emberek számára: „Rendszerek jönnek és mennek, de mi maradunk, igyekszünk megmaradni, mert a következő rendszernek szüksége van ránk. Ma már ebben sem vagyok biztos, de ha nem tetszik, el lehet menni. A kérdés csak az, hová?” (130.)
Egyre inkább az rajzolódik ki az olvasó szeme előtt, hogy a megváltás Mitracsek számára nem létezik, az író viszont reménykedhet: „Az írás … papírhalmazzal itatja fel a keserűség nedveit. Elhasznált gondolatok kerülnek a papírkosárba, mert íróasztalfiókra nem telik.” (134.)
A kötet huszonkilenc elbeszélést tartalmaz, és a fentiek értelmében négy témakör szerint csoportosíthatóak az írások: a mindennapi lét (Az erdő titka, Autólopás), a különleges létezés (Egy nem hétköznapi ember), a miért létezés (Okkal oktalan) és a hogyan létezés (Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története). Olyan írásokkal is találkozhatunk, melyek egyik kategóriához sem illeszthetőek (A szeretet mestere, Nem mindennapi könyvbemutató, Harc a dzsungelben), de az ebből fakadó sokszínűség nem zavaró, leginkább az ábrázolt világ sokrétűségét mutatja. Az elbeszéléskötet elsősorban. arra is törekszik, hogy az olvasó elé tárjon egy szemléletmódot, ezt pedig a szerző a váltakozó helyszínek és szereplők által is érzékelteti.
Az elsőként felvetett kérdésre, hogy milyen lehet a kilátás egy vakablakon keresztül, lehetetlen válaszolni, mert ez egy paradoxon. Mint ahogyan annak tűnik az ember létezése, akit Mitracsek úr jelleme érzékeltet. Ez a személyiség létezik, viszont a létezése „elfuserált”, élete helyrehozhatatlan, általa befolyásolhatatlan hibákkal telt meg. Mitracsek Ödön valóban élt, számára a szarkazmus, az alkotó ember esetében viszont az írás jelenti a vakablakon való kitekintés paradoxonának megsemmisítését. Lengyel János elbeszéléskötetére szüksége van az olvasóközönségnek. Kárpátalján azért, mert az olvasó a saját környezetére ismerhet, Magyarországon viszont amiatt, hogy az olvasó a sorok mögött rejtőzködő mondanivaló által megsejthesse az említett közösség problémáit.

Kovács Eleonóra
Lengyel János: Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2011.

Megjelent: ÚjNautilus

2012. november 17., szombat

Akkor válnak ellenséggé a szavak,

amikor: helytelen a mondatszerkezet, előfordulnak stilisztikai hibák, sokszorosan bővített a mondat, elhallgatásra kerül valami fontos, sok az utalás, és az Olvasó nem kap magyarázatot arról, mire gondol a szerző.
Végre eljutottam abba a fázisba, melynek során (ez vajon didaktikus?) külső szemlélőként elemzem a saját írásomat. Több órán keresztül dolgozom egy íráson, és a végén elégedetlen vagyok az eredménnyel. Talán még nem alakult ki a stílusom. Írok, de még nem eléggé. (itt is egy elhallgatott szó: „jól”). Szeretek elhallgatni. (nem leírt szó: „szavakat, gondolatokat, üzenetet”). Szó szerint is: amikor hallgatagon szemlélődöm a társaságban (baráti vagy  munkatársi). Az írásra értve: egy könyvismertető vagy olvasónapló esetében azért hallgatok el gondolatokat, hogy sejtessek (nincs is ilyen szó, stilisztikai hiba) valamit az olvasóval, felkeltsem az érdeklődését, melynek csillapításaként elolvassa a könyvet (amelyikről írok). Zavaró a sok zárójel, mert nem lehet követni a gondolatmenetet. Miért, van ilyen? (le nem írt szó: gondolatmenet) Talán a zárójeleket el kellene tüntetni, és helyettük egyszerű mondatokat fogalmazni. (javaslat) Viszont így a magyarázatra szoruló gondolat mögött kap helyet az indoklás (magyarázza a bizonyítványát a gépelő kéz agya). Ami az élőszóban elkövetett beszédet illeti (köznyelvi szófordulat?): zavaros, körmondatokkal teli. Hát akkor hallgass! (közli felvetését  az Agy). (az „agy” szó nem főnév, kisbetűvel írandó – a szerk.)
Azonban balgaság lenne kifordítani az ágyásból a rózsatövet, csak mert most épp nem virágzik (bonyolult utalás) Persze, de mi a helyzet a fügefával? (milyen fügefával? Hol az utalás alátámasztása?- a szerk).
A fa bizonyára a terméketlen fügefa példázatára utal – a Kritikus.
A fügefa lehullatta leveleit, és kiszáradt. (jó kép, érzékeltesd bővebben! – a szerk.) Ezek után a fa kihúzta gyökereit a táplálékhiányos (jelzem: nincs ilyen szó, újabb stilisztikai hiba) talajból, és elindult, hogy le ne késse független életének kezdetét. (homályos; ezek után mi következik? – a szerk.)
Semmi, ez a történet vége, és az Olvasó szabadon fejtegetheti a végét és az értelmét (a szerző).
 Ez a  szöveg nem közöl semmit, kizárólag felveti a problémát, megoldást nem talál rá. (Kritikus).
Miért, van? (Szerző)
Bizonyára, de a kifejtését korlátozzák a rendelkezésre álló karakterek.(Szerkesztő) Mi a véleménye, kedves Szerző? Halló? Azt hiszem,  a szerző kilépett a programból, és kikapcsolta a gépet. Kritikus úr! Ön itt van? Úgy érzem, ebben a virtuális térben lassan körbevesznek az ellenséggé vált szavak. 

2012. november 6., kedd

Netnapló: kérdezz, hallgatok


Kérdezel, hallgatok. Mert a falak magasak.

 Vacogni kezdtem, amikor átléptem a határon.  Útlevelet kezeltek, vámvizsgálatot tartottak. Pénzt váltottam, és kiléptem az esőbe.
Arra számítottam, hogy a színtelen film  pörögni kezd. Ehelyett úgy éreztem, hogy szürke festéket öntöttek a vászonra. Helyenként derengett néhány folt,  mint a Sin City c. filmben.
Arra vártam, hogy nyíljon a busz ajtaja,  miközben bosszúsan tapasztaltam, hogy a huzat (hűvös levegő és szél) kedvezőtlenül hat  a fájós fogamra. Hazavacogtam a buszon. Ott találtam egy szobát, mely kétszer akkora, mint az albérletben. Senkivel sem osztozom rajta. Meleg van benne, de nincs internet. Máshol sem.
Az eredeti kérdésre válaszolva: köszönöm, kellemes dolgokkal töltöttem az időm otthon. Voltam fogorvosnál, ellátogattam a temetőbe, és ablakot tisztítottam. Ki mondja azt, hogy mindez nem kellemes időtöltés?
A fogorvosi rendelő egy panelház felújított földszintjén kapott helyet. A szomszédban fodrász és manikűrös dolgozott. A rendelő nagyjából akkora volt, mint a szobám. Két fogorvos és egy nővér tevékenykedett benne. A  berendezés korszerűnek mondható. Az orvos  nemrég fejezhette be a tanulmányait. Munka közben csendesen elmondta, mi következik. Talán azért, hogy tájékoztasson. Az is lehet, hogy csak a  leckét ismételte fennhangon.  A nővér biztosan nem figyelt rá, mert meg kellett osztania a segítségét  a két orvos között. Az asztalon állt egy laptop, hangszórójából megnyugtató zene szivárgott.  Később az orvos a röntgenfelvétel ellenőrzésére használta a gépet.
Fogorvoshoz az anyámmal, a temetőre  apámmal mentem. Kerülgettük a gödröket, és kíváncsian méregettük a házak udvarán meghúzódó gazdasági épületeket. Terjedelmükből az életszínvonalra lehet következtetni.  Útközben három emberrel találkozunk. A temetőben megvitattuk a leesett márványtábla esélyeit.  Furcsának éreztem azt, hogy egy család autóval hajtott a sírkert végére. Mögöttünk egy hölgy telefonon beszélt a fiával. Gyermekkoromban csak suttogtunk a sírok mellett. Apám elvitte a régi koszorúkat, én a fejfára erősítettem az újabbat. Helyettünk sárga őszirózsák maradtak a sírhely mellett.
Amikor levettem a poros függönyt, hat bágyadt őszi legyet találtam a megszürkült anyag közé szorulva. Korábban nem találkoztam őszi legyekkel. Számukra véget ért a nyár,  nem tudhatnak arról, hogy van-e élet  az ősz után. Körbenéztem a hálószobában. Legalább tizenöt éve nem akadt állandó vendége. Talán, mert nincs kályha. Olyan  itt aludni, mint amikor víz alá merül az ember: megszűnnek a külső zajok. A szomszédok beszélgetése, a csirkék csipogása, vagy a lovak nyihogása sem szűrődik ide. Utoljára a nagymamám temetésének reggelén ébredtem itt.

Hallgatsz, mert  te már tudod, hogy van-e élet az ősz után.

2012. október 26., péntek

Amikor már

négy órája a konyhában ült, elfogyasztott két liter teát, fél tányér zöldséglevest, tíz kanál joghurtot, egy csésze kávét, három teáskanál kókuszreszeléket, két evőkanál porcukrot, egy virsli negyedrészét, viszont az asztalon lévő füzetben nem lapozott.  Z. ezek után lépett ötöt  az ablak, kettőt  a szekrény  felé.  Képzeletben megnyert egy vitát a nővérével szemben. A   füzet érintetlen maradt.
A székre térdelt. Ekkor vette észre a tálkába öntött földimogyorót. Felmarkolt néhány szemet, majd a telefonjáért nyúlt, hogy ellenőrizze az időt. A szék ekkor billent meg a felmosás miatt síkos csempén. Z. lezuhant, a rágatlan  földimogyoró a torkára csúszott.  Fuldoklott. Eközben a  füzetből kiáramló betűk   viaszcseppeket hintettek  az arcára.

2012. szeptember 19., szerda


Üres
(Giccses búcsúbeszéd helyett)

Emlékszem a napra, amikor megérkeztem oda. A leendő lakótársaim a gyéren megvilágított folyosó végén kucorogtak, beszélgettek. Anikó vagyok, nyújtotta  kezét mosolyogva  az egyik lány. Bemutatkoztam, és válaszoltam az önmagától feltörő kérdésre: mit és hányadik évfolyamon tanulok. Negyedikes vagyok az orvosin, mondta ekkor Anikó. Feltűnt, hogy kicsit raccsol. Ez nem vált kárára, természetesnek tűnt, mint számomra a szűkszavúság. Hárman mosolyogtak, előjött a lelkiismerete, és bevallotta, hogy valójában kémiát tanul. Aztán előreengedett, mondván, új vagyok, szinte vendég, hadd beszéljek előbb én a kollégium vezetőjével. Ez jólesett. Később tudtam meg, hogy a félévente esedékes kollégiumi felvételi beszélgetések alkalmával nagymértékben fontos a sorrend.
Beléptem a társalgóba. Jobboldalt és velem szemben a falat teljes mértékben lefoglalta az ablak, melyen keresztül benézett a februári szürke égbolt, a szemközti bérház, és a diófa kopár ága. A függöny a türkizkék szokatlanul selymes árnyalatában foglalta keretbe az üvegen túli látványt. A szőnyeg tiszta és sötétkék, szemben egy televízió, jobbra a számítógép és több toboznyi társasjáték állt. Velem szemben, az asztal mögött ült a kollégium igazgatója.  Igyekeztem összeszedni a szavakat, melyeket birtokoltam ugyan, viszont ritkán mondtam ki. A magammal hozott iratok mellé kaptam egy jelentkezési lapot, melyet már a földszinten töltöttem ki.
Két héttel később beköltöztem a kollégiumba. A legtöbb holmit autóval vittük át. Erre nem is igazán emlékszem, a vasárnapi cipekedés viszont élesen él bennem. Akkor még nem ismertem a vonatállomástól a kollégiumig vezető legrövidebb útvonalat, természetesen kerülővel mentem. Félúton már szaggatottan szedtem a levegőt, tízpercenként megálltam, és fogást váltottam a táskán.
Akkoriban zárkózott voltam, sokat összpontosítottam annak érdekében, hogy a minimális társalgást ne mulasszam el a szobatársaimmal, kik akkor még idegenek voltak számomra. Amikor az első estén a szobatársaimmal beléptem a konyhába, kíváncsi szempárok kereszttüzébe kerültem. Félszegen ettem a fasírtot, és megállapítottam, hogy többé nem lépek be a konyhába, amikor "ekkora a tömeg". Azaz este, vacsoraidőben. Megállapodtam magammal abban is, hogy néma vizsgálódásuk következtében úgy érzem magam, mint egy ritka állat az üvegketrecben. Mindenki kíváncsi rá, viszont kevesen merészelnek odamenni és közelebbről szemügyre venni.
Tömegiszonyom van, jelentettem ki később a szobatársaimnak, valahányszor visszautasítottam a vacsoramegívásukat. Ironikus módon (mert az én esetemben a fordított hat természetesként) nem a tömegkultúrától való függés, hanem a társadalomtól való elhatárolódás miatt veszítettem több kilót.
A beköltözésemet követő harmadik napon zajlott a kollégiumi gyűlés. Emlékszem a pillanatra, mikor az egyik városi fiú (később derült ki, hogy ő is másodéves, mint én) leült a megszokott helyére az asztalnál. Sokatmondó pillantásából a következőket olvastam ki: ki ez, és hogy néz ki?
A közösségi élettől nem zárkózhattam el teljesen, eleget tettem a kedves invitálásnak, és beléptem a színjátszó körbe. Elsőként üzletember voltam a Kis hercegben, melyet háromszor adtunk elő, majd ördög a karácsonyi darabban. Utóbbi szerepemet nagyon élveztem. Később A kis gyufaárus lány történetébe írtam bele magam, szívtelen csendőrt alakítva. Ekkor már teljes jogú kollégistának éreztem magam, bármikor beléptem a konyhába, vagy a társalgóba. Az idő múlásával nem okozott gondot számomra az sem, hogy szóba elegyedjek másokkal. A harmadik évfolyam első félévében aktív voltam: színjátszó- és filozófuskörre, valamint ifire jártam.
Az egyetemi éveimmel kapcsolatos emlékeim összekapcsolódnak a kollégiumban eltöltött időszakkal. Sokat változtam. Nagyra értékelem az ottani közösséget. Utólag  nehezen értem meg  a szobatársaimat, kik képesek voltak tolerálni  az időnként szélsőséges, kialvatlanság és stressz miatt ingerült természetemet. Meglepetést készítettek a születésnapomra, el- és befogadtak.
A kollégiumban töltött idő alatt nyitottabb lettem az emberekkel szemben, jelentős lépést tettem az írás felé, megváltozott a közösség felé irányuló magatartásom, felszabadultabbá váltam, veszítettem a gátlásaimból, emlékezetes kirándulásokat tettem, befejeztem az egyetemi tanulmányaimat.
Arra gondoltam, hogy nem hagyom el hamar a kollégiumot.  Hazatértem Budapestről, (ahol egy szemesztert töltöttem) azért, hogy részt vegyek a kollégiumi záróünnepségen. A kápolnában megdöbbentem. A fehér csempe, az oltár, a feszület, a szentségtartó, a közösség, mely  az esti ima végén egymás kezét fogva és mosolyogva kimondja, hogy „legyen békesség köztünk mindenkor” –––  tudatosult bennem, hogy ezek a szavak nélkülem hangoznak el a jövőben. A szentmise alatt eszembe jutott, hogy a számomra első kollégiumi záróünnepségen  arra gondoltam: felnőtt leszek-e akkor, amikor majd a végzősök számára fenntartott első sorban ülök majd. 
Amikor néhány héttel később a kollégiumba léptem, már tudtam, hogy nem kapok munkát Ungváron, és  is utoljára járok ott. Négyen lézengtek rajtam kívül az épületben. Az egyik fiú (befejezte az egyetemet, mint én), a szakácsiskoláról álmodozott. A lány buzgón hajolt a hímzése fölé, mert tudta, hogy kitűnő tanuló lett (annak ellenére, hogy  sokat kesergett szeptemberben), a fiatalabb fiú pedig arról álmodozott, hogy nyáron Amszterdamban utcai zenéléssel vagyonokat gyűjt majd, és a pénzt hazaküldi. Megkínált kávéval, és kuglófot rágcsálva hallgattam a terveit. Semmiképpen sem akartam lelombozni azzal, hogy letartóztatják, és lakcím híján hazatoloncolják majd a hatóságok, nem beszélve arról, hogy valószínűleg koldulásnak minősítik kísérletét, és becsukják. Tapasztalni kell az életet, nem csak és kizárólag tervezni. Ezen a bankett utáni reggelen szórakozottan hallgattam a fiút. Szabadnak éreztem magam. Az érettségim és a diplomám az ágyamon pihent  egy borítékban, miközben szürcsöltem a véletlenszerűen felkínált kávét, hallgattam a terveket,  és a sajátjaimat mérlegeltem.
Amikor a csésze kiürült, bekapcsoltam a számítógépet a társalgóban. Megkerestem a mappámat, és töröltem. Szeptemberben újratelepítik majd a gépet, és a saját dokumentumaimat csak én törölhetem ki: ha nem így lenne, az olybá tűnne, mintha engem töröltek volna el. Összehajtottam a vendégtakarót, utoljára benéztem a tanulószobába és a könyvtárba. Valamikor régen, éjjel tizenegykor a társalgóban ültem, amikor eszembe jutott a félmondat: arcmetsző késeikről letörlik a vért. Bezártam a társalgó ajtaját,  a  vendégpapucsot végigcsattogtattam a konyha felé vezető csempén. Tágas, világos. Amikor már merészeltem, túl sokat üldögéltem itt, beszélgetés közben. 
Szerettem itt élni, szívesen tértem vissza, mert ide tartoztam, és örömmel fogadtak. A kölcsönbe kapott vendégpapucs idegenül kopog a csempén. Ha kiáltanék, az emeleten lévő nővér sem hallaná meg. Senki nincs a kollégiumban. A szobákból kiköltöztek, a könyvárban a mennyezet javításra, a számítógépen lévő  a mappák megnyitásra hiába várnak, a hűtők üresen és tisztán állnak. Süket visszhang kél a folyosón, mely üres, mint én.

2012. augusztus 27., hétfő

Mosolyogj és tehetne


Mosolyogj

Tizenkét óra és harminc fok lehetett, amikor a Flórián tér mellett megállt a villamos. Az ablaküveget félretolták, a levegő szabadon áradhatott. Volna.
Valaki fütyörészett. Tekintete követte a hangot, és meglátta a huszonöt-harminc közötti férfit. Fehér inget és világos nadrágot viselt, rövid szakállat növesztett. Egymásra néztek. Lehetett valami Mimóza tekintetében, mert a férfi azonnal abbahagyta a fütyörészést. A lány épp a táskájában lévő szacharin-bomba után kutatott, amikor a férfi közelebb lépett a villamoshoz.
A nap tűzött, a digitális készülék harminckettőt, majd delet mutatott. A túloldalon megindult a forgalom: az autók suhantak, a villamos vesztegelt. A férfi annyira közel állt, hogy a karján érezte a fölmelegedett vas izzását. A félrehúzott üvegen keresztül a lány kezére nézett. Az tétován megállt a táska belsejében.
–– Ha jobban kinézel az ablakon, –– kezdte minden bevezetés nélkül a férfi –– megláthatod, hogy ma csak neked süt a nap, Királylány.
Mimóza megdöbbent, majd elmosolyodott.
---  Köszönöm, hogy elmondta. –– válaszolt a lány. Ebben a pillanatban hangos sípolással bezárult a villamos ajtaja, a szerelvény egy lökéssel elindult. A férfi a megállóban maradt.  
---- Viszlát. –– búcsúzott gyorsan Mimóza. A férfi is formált egy „hello”-t, melyet a lassan mozgásba kerülő villamos után küldött, majd folytatta a fütyörészést, Mimóza pedig mosolyogva hátradőlt.

Mit tehetne egyebet?
Az utolsó három órában csak a péksüteményre tudott gondolni. Amikor befejezem a munkát, és kilépek az utcára –– gondolta magában. Azt számolgatta, hogy mennyi időbe telik megszabadulni a munkaruhától, cipőt váltani, és mikor haraphat bele az omlós, egyszerre édes (a csokoládéöntet miatt) és savanykás (a műlekvár okozza ezt a hatást), olcsó péksüteménybe. Remélem, nem zárják be a boltot addig, és még el sem fogyott, gondolta Mimóza, kezét a gyomrára szorítva. Éhes éppen nem volt, viszont pontosan akkora mértékben vágyott valamiféle kárpótlásra a munkával töltött órákat követően, mint a dohányos nikotinra a repülőút végén. Mimóza nem dohányzott, és irigykedve figyelte munkatársait, akik kávéval és cigarettával „kicsipogták” magukat a munkahelyről, azért, hogy az utcán (buszmegállótól és közintézménytől távol) elszívhassák a négyóránként esedékes nikotinadagot. Számára az este elfogyasztásra kerülő péksütemény jelentette a doboz cigit.
Amikor már kezében tartotta táskáját, idegesen kereste pénztárcáját. Aztán ráeszmélt, hogy nem is vitte magával, viszont reggel a bérlet mellé becsúsztatta a pénzérmét, melynek értéke megegyezik az áhított péksüteményével. Az ajtóból visszafordult, a kártyát elhúzta a panel fölött, nyomott egy jóváhagyó gombot, befejezte a munkát. A felszínen szemerkélő eső és szórakozni induló tömeg fogadta. Senkire sem nézett, céltudatosan az aluljáró felé indult.
A lépcsőn az épp ügyeletes kéregető (mert reggel a vörös hajú üldögélt ott) a figyelmet és szánakozást felkeltő tábla mögött egy könyvet tartott a kezében. Mimóza lassabban lépegetett. Megfigyelte, hogy a nő a kemény kartonlapra filccel fölírt iromány mögött (mely arról szólt, hogy éhezik, és hajléktalan) ellenőrzi az időt a telefonján, majd lapoz egyet a térdére helyezett könyvben. Mimóza a lépcső másik oldalára került. Kíváncsian nézegette a negyven év körüli nőt, kinek piszkosszürke arcán erőteljes vonások uralkodtak. Nagy az orra, mélyen ülnek a szemei és pókujjai vannak –– dörmögte magában Mimóza.
––– Mit olvas? –– szólította meg a nőt. A hajléktalan szégyenlősen összerezzent, és az őt megszólító lány szemébe nézett. Először a keménypapír mögé rejtette a könyvet, majd megmutatta a fedelét.
––– Képes Bibliát. ––– válaszolt a nő. Mimóza csodálkozva állt, mert akkor látta utoljára ezt a kiadványt, amikor elsőáldozó volt. Megszorította a kezében lévő érmét. –– Ezt olvasom, mit tehetnék egyebet? ––– mondta a nő, miközben az agyában felsejlett a gondolat, mely szerint neki most szánalmat kellene ébresztenie egy idegen emberben. A hajléktalan nem tudhatta, hogy Mimóza már évek óta nem érzett.
Megmozdult valami. A lendület miatt az érme kicsúszott, és a nő előtt lévő tálkában huppant.
––– Azért, mert jól válaszolt, – dörmögte Mimóza, mintha egy mesét olvasna fennhangon a juhászbojtárról, aki étket adott a rókának, aki cserében átsegítette őt a harmadik próbán. Miközben hangosabban gondolkodott, észre sem vette, hogy elhalad a péksütemények mellett, csak automatikusan felmutatta a bérletét, és a föld alá mozgólépcsőzött.




Megjelent: Együtt, 2012/4.

2012. augusztus 7., kedd

Netnapló --- tünetek

A szemöldökcsontom fölött  dübörög a szívem, emelkedik a vérnyomásom, a mellkasomat szorongató asztma- szerű tünetek ismét rám törnek. Úgy érzem, valami nincs.
Kinyitom a kertkaput, a kutya felém ront, valakit keresek, viszont nem láthatom meg, mert az ég szürkesége elnyomja az árnyékát. Talán a nagyravágyó hűtlenség okán produkálom ezeket a tüneteket, egy estével a hazatértem előtt.
Azonban, mielőtt ez megtörténne, feltétlenül be kell számolnom. Arról, hogy itt, a harmadik kerületi kollégiumban megszálltak a szigetelők.
Hétfő délelőtt  a keskeny kijáratán keresztül fiatal turisták özönlöttek a Nyugati térre. A zebra előtt csoportokba tömörültek; laticel (habgumi), hálózsák, elemózsia, papucs, cipőfűzővel a hátizsákhoz rögzített bakancs, és még sok egyéb dolog rejlett a csomagjaik között. Tömegesen vonultak,  és ez az áramlat nem szűnt meg.
A hét elején feltűntek ebben a kollégiumban is. Nemrég itt, az infóteremben is talákoztam két szigetelővel. A kertben épp gyulyás-party zajlik. Pálinkával. Ezt onnan tudom, hogy a szomszéd lányoktól a szervezők  vágódeszkát kölcsönöztek. Aztán merőkanalat. Tegnap egy ír házaspárnak fazékra volt szüksége, teához. A feleség tükörtojást készített abban a  serpenyőben, mely napok óta a konyhában hevert. Így kell életművészként túlélni?
Amikor ma este tettem egy kirándulást a közeli szupermarketben, hogy megvásároljam az utazáshoz elengedhetetlen "zsömi"-ket,  vidáman (tá)borozó fiatalokba botlottam. Mert nyár van, és szabadság.
Az elmúlt két hét alatt többször mondták nekem, hogy kimért és távolságtartó vagyok. A kettő ugyanaz. Azonban ez az örökségem, otthonról hozom. Ahol úgy érzem, fekete-fehérben játszódik a film. Miközben itt minden gyerek kiváltsága a kiscica, a videojáték, az okostelefon. Kiskoromban áramszünet volt esténként. Talán ennek okán látok  több  árnyékot, a fehér mellett sötétet. Sejtem, ha hosszú ideig itt maradok, beolvadásra kényszerít ez a szubkultúra. Mert a divat, a trend, és a márka az, ami által kiemelkedhetsz. Minél stílusosabb vagy, annál furábban öltözködöl. Miközben mások kedvében jársz, elveszíted a saját lényed.
Dogmák helyett tények:  szemöldökcsont fölött dübörög a szív, emelkedik a vérnyomás, a mellkast szorongató asztma- szerű tünetek feltörnek. Úgy érzem, valami nincs. Én.

2012. július 23., hétfő

Netnapló --- művelés


Kutatom a véleményeket, hozzászólásokat, linkeket (itt ). Olvasok róla, mit gondolnak mások, és magamban a nemrég megismert lány hangja szól: a szavak.

Jönnek, leírod őket, beszélsz, hallgatsz, hallod, mások hogyan teszik azt, amit te is szeretnél. Megijedtél:  több ember  rendszeresen publikál, antológiában megjelent írással és kész regénnyel dicsekedhetnek. Te hol publikálsz, hangzik a kérdés. Válaszolsz, hallgatnak, de legalább itt nem tekintenek rád egzotikus állatként, mert itt mindenki egy kicsit furcsa, a szó jó értelmében. Elcsodálkozol, mert korábban könnyű volt megszámolni, kivel beszélhettél az alkotásról, a könyvekről, témáról; itt mindenki olyan neveket sorol, melyeket nem is hallottál. Ez elképesztő, nekem nincs diplomám.
A dráma, az jó, ezen elképedtél, rádöbbensz: te nem leszel drámaíró. Akkor ki? A prózaműhelyre jelentkeztél, hallgatod a fiúkat. Női prózát kell befejezni? – fakad ki egy büszke férfi. Elmosolyodsz: miért női, mért nem csak próza?
Amikor felolvasod, amin éjszaka dolgoztál, csönd fogad. Udvarias hallgatás. Kitűzöd a célt: megszólaltatni ezt a kritikus hallgatóságot. Sikerül?

Alább közlöm a műhelymunka során kapott egyik házi feladatot: a papírcetlin lévő szó lett a születendő kispróza címe.

Hullámok
Az eszmélettel egy időben tört rám a fájdalom. Elszaladt mellettem egy hízott patkány; hogyan nőhetett ekkorára, a feketepiacon már három hete nem kapható hús. Emlékszem, Laura bocsánatkérően nyújtotta át az utolsó kockacukrot. Szalmaszínű haja a nyakamat borzolta, amikor fölém hajolt. A függönytartó alatt meglátok egy piros-fehér kockás köténydarabkát.
Itt hevertünk az ócska matracon, a változtathatatlannak ítélt lehetőséget fürkészve. Mozdulnék, Laurát szólítanám, de a lábaim fantomul fájnak, a karomból kicsüngenek az inak. Amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák, az ujjait szorítottam. Most csak száraz dohánylevelek lapulnak a markomban. A fülem megsüketül a szüntelenül vijjogó szirénától, valami nedveset tapintok a gyomrom tájékán. A lábam helyén egy mestergerenda hever. Közelít egy vadászgép. Tudom, ez az enyém lesz. Szorongva tekintek Laura függönykarnis alá bújtatott szemgolyóiba. Hamarosan már a hullámokban érkező fájdalom sem jár táncot darabjaiban heverő testem  fölött.



2012. július 16., hétfő

Meglepett rajz

 A közösségi portálon keresztül kaptam egy linket. Cikk a Partium c. folyóirat újabb számáról, és ami benne olvasható (itt, a hatodik oldalon). Épp dühöngtem volna: nyugati utazás(?), amikor eszembe jutott, hogy két írást küldtem el a szerkesztőknek. Akkor biztosan a Pest és Passau között jelent meg. Mivel az említett írásom a blogom felületén is olvasható, alább közlöm azt, ami nem látható. Olvassák egészséggel!

Krétarajz az úttesten


            Anyám az ablakhoz lépett, és félrehúzta a függönyt.
            ––– Még nem mentek el. –– mondta anyám.
            –– Ráérnek. –– válaszolt apám.
            –– Vajon mennyi ideje feküdt ott? – kérdezte anyám. Apámra nézett, aki feszült figyelemmel a televízió képernyőjére összpontosított.  ––– Az öreg rosszul lett. –– folytatta anyám. –– Ledűlt a bicikliről. –– Ledűlt, így mondta. –––   Ki tudja, mennyi ideig feküdt ott, és közben meghalt. Ekkor anyám rám nézett.  Almát rágcsáltam az asztal alatt..
            ––– Hallgasd csak, tényleg esőt mond. –– reagált apám, aki kizárólag a szakállas meteorológus szavaira figyelt. –– Mi nem hallottunk semmit. ––  tette hozzá.
            ––– Mert neked mindig hangosan kell nézni a tévét. –– jegyezte meg anyám.
            Ebben a percben színes csíkok futottak végig a képernyőn.
            –– Kapcsold ki, mondta apám.
            Anyám kikémlelt az ablakon.
             ––  Mit nézel?––   kérdeztem.
            ––   Semmit, megittad a teát? Akkor mehetsz aludni. ––– Anyám kiment a szobából, hogy kenyeret adjon a kutyának.
            Apám elbóbiskolt. Az ablakhoz húztam egy széket, és a párkányra könyököltem. Éreztem, hogy a hideg beszivárog a réseken. A ház előtt játszódó eseményeket megvilágította a bolt elé és a villanyoszlopra felszerelt lámpa fénye. Még nem ütötték ki egyiket sem. Láttam, hogy a házunk előtt az utcán egy csoport álldogál. Autók parkoltak a közelben. Két ember az út szélén mozgolódott, közel a földhöz. A bolt előtt a szomszédok álltak sorfalat. Meghallottam, hogy nyílik a konyhaajtó, kattan a villanykapcsoló, és anyám hamarosan visszatér, ezért lemásztam a székről.
            Néhány nappal később, amikor anyám kézen fogott, miközben átkeltünk az úttesten, megláttam az aszfalton lévő rajzot. Két kerék, egy bicikliváz, és egy összegörnyedt ember. Ezt ábrázolta a rajz. Homályosan sejtettem, hogy ennek köze van ahhoz az estéhez, amikor anyám oly sokszor kinézett az ablakon, és annyi ember téblábolt a kapuban. Valami miatt késztetést éreztem arra, hogy a krétarajzhoz érjek. Amikor elsétáltunk mellette, jobb lábammal óvatosan súroltam az ember arcát. Anyám megrántotta a kezem, és mondott valamit a halálról, és arról, hogy ezt nem szabad.
            Álltam, és hallgattam. Lassan eleredt az eső. A mosás, jajdult fel anyám, és maga után húzott az udvar felé, hogy összeszedje a szárítókötélen himbálózó terítőket. Feltámadt a szél, nagy és lusta cseppekben záporozni kezdett az eső. A bezárt kapu mögül figyeltem, ahogyan az esőcseppek cirógatják, körbeveszik, majd  lassan elmossák az aszfaltra rajzolt ember körvonalait. Rá kellett volna döbbennem, hogy nem  a zápor  az, ami miatt   lassan elmosódik a rajz,  s végérvényesen  eltűnik az ember.

2012. július 11., szerda

Filmnapló --- Ültetés


A címmel mindenképpen egyetértek: valakit itt nagyon felültettek, leginkább a nézőt, aki ezerötszáz forintot kiad azért, hogy lássa azt az egyetlen arckifejezést, amely a főszereplő arcára kiült az első filmkocka lepergésekor, és ott is maradt nyolcvanöt percen keresztül. Kizárólag Bruce Willis kedvéért néztem meg a filmet, noha utóbb világossá vált, hogy az ő karaktere inkább egy elpuhult vállalkozó jelleme felé hajlik, aki az informatika előretörésén és saját öregedésén sóhajtozik a reggeli mellett, ebéd helyett pedig egykedvűen figyeli a középkori vízbefojtós jelenetet. Öltönyben, lakájjal a balján.

A Setup, azaz Felültetve c. film az akció-, krimi- és dráma kategóriákban volt meghirdetve a mozinézők számára. Akciót nem igazán láttam benne (az nem minősül annak, amikor a gyönge, pizsamás és szép nő homloka fölhasítja a tükröt, a feje nyomán darabokban marad az üveg dohányzóasztal, és a jelenet végén csak egy kiüvegesedett szemgolyó, pár maréknyi üvegcserép, valamint a darabokban heverő nappali szoba  közvetít lehangoló látványt a néző felé. Üldözős jelenetekre, vagy robbanásokra nem igazán emlékszem. Giccsre annál inkább (pl.:  a kávéházi jelenet a címlapról lelépett és frissen szájfényezett lányról, aki kedvesen kávét kínál, és esténként a kitörésért imádkozik). 50 Cent a képernyőn legalább háromszor tért vissza ugyanabba a kápolnába, ahol halott barátja lelki üdvéért imádkozott, és közben gyilkosságot tervezett. A főszereplő fölöttébb felebaráti cselekedethez gyűjtött erőt a templomban: a legjobb barátját kívánta a pokolba küldeni. Ezek után felkereste a vén elítéltet, hogy bejelentse: végezni fog a fiával. Ez is meglehetősen emberbaráti és még annál is logikusabb logikus jelenet volt.
 Ryan Philippe (Vyncent) hitelesen közvetítette a durcás, feltörni vágyó rosszfiú szerepét. Amikor az egyik női rokona (még jó, hogy nem a húga volt, csak „családtag”) belibbent a színre, arra gondoltam, hogy véletlenül nem egy másodrangú szappanoperába csöppentem? A  szereplők a későbbiekben is  elég gyakran „ugrottak be” a látótérbe.

 A film alapötletére ugyancsak hathatott az Olasz meló. Az eredmény fényévekkel silányabb lett. A zenéje érzelgős, a dráma alig érezhető (sőt, hiányzik). Az ok, amiért Vyncent Long árult, megmagyarázott, viszont nem eléggé indokolt. Az, ami az apjával történt a végén: hatásos jelenet volt, sok ilyet láthattunk már pl. a Szökés c. sorozat révén. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a film abszolút nem kötött le, sablonhalmaznak, és kikövetkeztethetőnek vélem. Miközben figyeltem, arra gondoltam, hogy egy gyenge paródiának elmegy, és talán szerencsésebben jártak volna vele, ha  a groteszk vonásokat hangsúlyozzák ki,  valahogyan Quentin Tarantino filmjeihez hasonlóan. 

A Setup c. film nálam  tízből négy pontot ér.