2012. február 3., péntek

Farkasordító


Megnyomtam egy gombot a telefonon, hogy megtudjam, mennyi az idő. Már negyvenkettő volt, ezért indexelt a harmincra kiírt busz a megállóban. Ötven méterrel távolabb álltam jégbe gyökerezett csizmával. Úgy döntöttem, nem futok. A pesszimizmusom eszembe juttatta, hogy a kettes számú busz az előbb suhanhatott el, így harminc percig nem várható semmi, csak hideg vacogás. Ez történt az előző napon is, amikor a busz késéséhez viszonyított pontos időpontban érkeztem a megállóba, majd harminc percet vártam. Megfordultam, és a városközpont felé indultam. Háromnegyed kilenc volt ekkor. Sétám során mindössze öt emberrel találkoztam. A sínek előtt láttam, hogy jön velem szemben a kettes busz, aztán a huszonhatos számú is elhagyott. A legnagyobb örömöt mégis az okozta, amikor megláttam, hogy utolért egy kettes számú busz, ami azt jelentette, hogy nem kellett volna húsz percet várnom a megállóban. A felismerést a tény enyhítette, hogy ebben az esetben kétszer fizettem volna a célállomás eléréséig. A homlokomra húztam a sapkámat, a sálat pedig az orrom elé igazítottam. Ezek után kezdtem siratni az otthon hagyott kesztyűmet. Ez a télen hasznos kiegészítő általában zavar, mert csak elhagyni lehet, most viszont elviseltem volna. A női hiúság javaslatára megvásárolt, sarkakkal megáldott, ugyanakkor csinos és bélelt csizmámban lassan haladtam a jégen. A járdát ugyanis nem mindenütt tisztították le, és ahol nem, ott letaposták, délben megolvadt, hajnalban megfagyott, és az adott pillanatban kellemesen csúszott.
Lassan (harminc perc alatt) eljutottam a következő buszmegállóig. Itt nem vártam egy percet sem. Felszálltam a félig megtelt buszra, amelyik elvitt az egyetemre, ahol semmi érdekes nincs. Aztán visszatértem a városba (ugyancsak busszal).
A könyvtár kellemesnek mondható hely. Itt van wifi (nekem pedig nincs laptopom), számítógéppark, internet, padlószőnyeg, több darab új és jó állapotban lévő asztal és párnás szék, plazmatévé, felhívás, hogy okos telefonnal sem szabad fényképezni. Épp a kedvesebb nő volt a könyvtáros, aki elment, hogy megkeresse a könyveket. Az öt könyvből hármat talált meg, kettő a földszinten lett volna, de oda nem mentem. Elvettem hát a három könyvet. Kettő nem felelt meg, a harmadik viszont nagyon is. Az Oszmán Birodalom terjeszkedő politikáját tárgyalta. Egyetlen gond, hogy oroszul, viszont elég részletesen. Nem hoztam magammal szótárt (nemhogy a könyvtárba, még a városba sem). Próbáltam értelmezni az egyik fejezet tartalmát. Aztán körülnéztem.
A számítógépekért felelős lány magyarul beszélgetett egy bácsival, aki a segítségét kérte. Ezen elcsodálkoztam. Egy idősebb néni sapkában olvasott. A kedvencem a bácsi, aki régen a portásként dolgozott a földszinten. Gyengén lát, sohasem hord szemüveget, és öt centi távolságból (viszont nagy lelkesedéssel) olvassa a kezében tartott újságot. Aztán visszatértem a könyvhöz. Részletes volt. Abba nem mélyedtem bele, hogy II.Murád szultán diplomáciailag hogyan erősítette birodalmát, mielőtt hozzákezdett volna Konstantinápoly elfoglalásához, mert nem értettem volna meg, helyette kiírtam, mekkora volt a serege. Számokat nem fordíthatok tévesen. Közben az idősebb könyvtáros megdorgálta a fiatalabbat (aki egy éve még nem dolgozott itt), mert helytelenül katalogizálta a folyóiratokat. A nő is elmondta a saját véleményét az ügyben. Aztán ismét elábrándoztam, átugrottam a nándorfehérvári diadal témakörének tárgyalásához, de erről csak egy bekezdés szólt. Viszont a szerző elismerte, hogy Hunyadi János győzelme hetven évre visszaszorította a török támadást  a (vigyázat, szó szerinti idézet) "magyar föld" ellen. Ezzel a tudattal megelégedve zártam be a könyvet.
Az utcára lépve a reggel megismert farkas ordítása fogadott.