2012. március 9., péntek

Netnapló --- könyv, lazaság; bemutató, eszmék


Hétfőn kaptam ímélt arról, amit addig is tudtam: március 8-án, 18 órai kezdettel lesz az első szakkollégiumi előadás, melyen való részvételre jelentkeztem. Ez jó dolog, otthon is tanulhatnának belőle, személyesen értesíteni a diákokat. Mindez a hirdetőtáblán is olvasható volt, de az ímél személyesebbnek tűnik.
Meg is érkezünk időben, húsz percet üldögéltünk a galérián, a sötétben, mert nem tudtuk, hogy hol a kapcsoló. Aztán megérkezett a tanár is. Elnézést kért, most jár itt először, és tévesen mérte fel az időt. Ilyen otthon elő sem fordult volna, professzorra fél órát  kötelezően kell várni, zokszó nélkül.
Miközben aláírtuk a jelenléti ívet, előkerült a projektor és a laptop is. 124 diából álló prezentáció képein keresztül ismerkedtünk meg Kínával. Ami új volt: a földrajzi szempontok áttekintése.  Az utóbbi időben kizárólag az eseménytörténetre koncentráltunk. Tanultam egy új szót (inkább nem írom le). Amikor meghallottam, azt hittem, rosszul értettem. Ekkor csak vágtam egy értetlen arckifejezést. A következő reakcióm már a mosoly volt.
Belső Kínában rendszeresek az esőzések, Külső Kínára viszont a  szárazság jellemző. Tehát, amikor esik az eső, akkor mindenki megfullad; ha szárazság van ––– nos,  olyankor mindenki éhen hal.
 Tetszett az előadás, és még nem is tértünk át a nyelv elemzésére. Rögtön eszembe jutott két dalszöveg, be is illesztem az egyiket.(Alább hallható, és számomra is furcsa, hogy engedélyeztem egy rózsaszín valamit a blogomban, de ezért a jelenleg rajtam uralkodó jókedvet okolom).

2012. március 8., csütörtök

Netnapló ---- tételek

A nővérem már egy hete a Mailer Daemon-nak üzen, helyettem. A levelében, melyet végül megkaptam, közölte, hogy anyánk arra vágyik, hogy „tételesen” vázoljam fel, mivel foglalkozom. Akkor itt a 03. 06. sz. tétel.
Hétfőn zárva volt a könyvtár, ezért a szobatársammal otthon maradtunk. Mosás, takarítás, és a végén palacsintát sütöttünk. A nap fénypontja a délután volt, amikor végre aláírtuk az ösztöndíj-szerződést. Csak három hete vagyunk itt, még várhattunk volna. Rajtam kívül ketten már kaptak értesítést arról, hogy hamarosan folyósítják az ösztöndíjat.
A hét első munkanapján ki sem léptem a kollégiumból, adtam magamnak egy szabadnapot. A tömegtől (mely mostanában már nem zavaró a számomra), a villamoson és a metrón való utazástól, attól, hogy az ellenőr megköszöni, ha felmutattam a jegyem, a köszönöm hangzik, ha helyet adok a metrón, vagy a mozgólépcsőn,  és a templomban is. Az udvariassági kényszertől, a valami mást kérdéstől, és a mosolyoktól, melyek őszinték, mert nincs bennük az érzés, hogy valami nincs rendben, rossz helyen állok, Samsa vagyok, és nem azért, mert annak érzem magam, hanem, mert féregként tekintenek rám az akcentusom miatt, melyet én is eltávolíthatnék, kimetszhettem volna magamból, ha lenne kedvem kedvére tenni a társadalomnak, ehelyett inkább megfelelek az előítéleteknek.
Ez az: előítéletek. Nincsenek. Mármint itt. Persze nekem is udvariasnak kell lennem itt, de ezt tanulnom kell. Rá kell mondanom a köszönömre, hogy szívesen, és mosolyognom hozzá. Persze addig a határig, amíg el nem veszítem önmagam a rám erőltetett szerepek között. Köszönni, hangosan, nem azért, mert elvárják, hanem, mert visszaköszönnek. Azt nem tudom, hogy honnan vették ezt a jólneveltséget (beléjük nevelték, itt lenne a válasz?), viszont a kételkedés azt mondatja velem, hogy júliusig megváltozik a véleményem. Addigra kiismerem őket.
Tegnap vártam a tizenhatos buszra, és hozzám szólta valaki. Meglepődtem. Teljesen idegenként álltam a buszmegállóban, és megkérdezték, hogy mikor érkezik a következő járat. Mondtam, hogy tizenháromkor és húszkor. Miért, most mennyi van, kérdezte. Megvontam a vállam, ő elővette a telefonját, és megmondta: húsz. Akkor állhatok még hat percet az öt fokban, gondoltam. Mindebben az lepett meg a leginkább, hogy hozzám szóltak. Először, mióta itt vagyok. Ritka esetekben szólítanék meg egy idegent, kivált, amikor önállóan is tájékozódhatom a kérdésben (jelen esetben a megállóban függ a tábla, melyet nem firkáltak le huligánok, és rajta ott a menetrend).
A múlt héten együtt vártunk a liftre egy bácsival, aki  köszönt, majd afelől érdeklődött, hogy mit olvasok. Történelmet, feleltem. A leghosszabb ideig jómagam is történelmet tanítottam, felelte. Melyik korszakot, kérdeztem vissza. Mindegyiket, iskolában, felelte, majd, mivel megérkeztünk, elköszönt, majd  jó olvasást kívánt.
A könyvtári alkalmazott elegáns mozdulattal nyújtja át az asztalomat jelző, kilépéshez is használható kártyát. Parancsoljon, teszi hozzá. Köszönöm, mondom, és azon gondolkozom, hogy ugye nem feledkeztem meg arról, hogy elköszönjek.
Visszatérve a tételhez, mostanában azzal találkozom, hogy mindenkinek vannak céljai és elégedett az általa betöltött hellyel a saját életében, nincs akkora stressz, vagy csak rossz időpontokban metrózom. Próbálom megfejteni az okát, és előre sajnálom az időszakot, amikor majd vissza kell térnem az elveszem előled a levegőt, mert nekem több kell benyomású világba.
Addig is, vázlatot írok, tételesen.

2012. március 4., vasárnap

Netnapló --- kör

Amennyiben  nem rendelkezem TAJ-számmal, nem léphetek be az iskolaszövetkezetbe, s nem lesz munkám (pénzem),  amíg nem kapok ösztöndíjat.  
Nincs TAJ-számom, mert tartózkodási engedélyem sem, mert vízumom van, ami lejár, de addig nem kérhetek tartózkodásit, amíg nincs ösztöndíj-igazolásom, ami addig nincs, amíg ösztöndíj-szerződésem  sincs, utóbbi miatt  nem kérhetek tartózkodási engedélyt, és nem igényelhetek TAJ-számot.

Valika néni mondta: a háziasszony fél az egértől, az egér a macskától, a macska a  házisszonytól. Ezt nevezik ördögi körnek. Meg azt is, amit fönt leírtam.