2012. április 4., szerda

Számadás

Gyermekkoromban, amikor elaludt a villany (gazdasági okokból, rajtunk spóroltak, és a fölösleget eladták), apám a szorzótáblát gyakorolta velem. Már akkor sem tudtam a számokat magam elé idézni, és arra nem is gondoltam, hogy meg kellett volna jegyezni, ha nem is logika, de kép alapján a táblázatot. Tehát akkor sem számolgattam, mint ahogyan most sem. Feladtam, mert nem érdemes. Nagyon sokat küszködtem papíron az osztással és a szorzással. A családban rajtam kívül mindenki jó volt matekból, ezért engem is kényszerítettek a papíron számolásra, miközben az osztálytársaim szülei számológépet vásároltak. Apám valamikor könyvelőként dolgozott, ezért porosodott otthon egy régi számológép, melyet olykor használhattam. Amikor megismerkedünk a diszkriminánssal, akkor  végre én is kaptam egy számológépet. Mivel azonban sohasem szerettették meg velem a számolást, sőt, görcsöltem és lefagytam a szöveges feladatoktól, és egyébként is, az olvasás mindig könnyebben ment, sohasem szerettem számolni. Semmit. A boltban helyettem számolnak, visszaadnak. Esetleg a kiadásaimat számolom össze. Az  pedig egyszerű: vagy van, vagy nincs.Tehát nem számolok. Sem pénzt, sem napokat.
A „számolás” kifejezés azért jutott eszembe, mert most egy történet olvasása és legépelése helyett jelenetek cikáznak a fejemben. Régen lejátszódott, elfelejtett, és mégis most felbukkanó történések. Miért, és hogyan kapcsolódik mindez a számoláshoz? Úgy, hogy mivel nem számolok, azt sem tudatosítottam magamban,  hogy mennyi ideje vagyok itt, távol az otthonomtól; viszont az agyam azt már tudja, hogy hamarosan otthon leszek. Valahol azt olvastam, hogy az ember hat hét alatt képes  a szokásává tenni egy életkörülményt, pl. futás, edzés. Számomra sikerült ugyanennyi idő alatt megszokni ezt a nagyvárost, ahol kétszeresen vagyok idegen. Elsőként azért, mert vidéki, másodszor pedig külföldi vagyok. Legalábbis errefelé, az ügyfélszolgálaton, a hivatalos dokumentumon ezt  a lehetőséget kell bekarikáznom.
Most sem kényszerítem magam számolásra, de azt tudom, hogy több, mint hat hete  élek itt. Hozzászoktam. Utcák, terek, helyszínek, emberek és élethelyzetek megismerése, adaptálása, és későbbi írásaimba való beépítésük volt a fő célom itt, ebben a városban. Azért, mert lehet, hogy az egész életemből mindössze öt  hónapot tölthetek el egy ország fővárosában, és a számítógép mögött ülve kevés inger ér ahhoz, hogy hatékonyan és olvashatóan tudjak írni. Feltéve, ha nem a sci-fi író  szeretnék  lenni. Ebben az esetben lehet, hogy elégnek bizonyulna  a fantázia eleresztése, több nép mitológiájának tanulmányozása, összemosása,  valamint  a rémálmaim leírása.  Lehet, hogy egyszer kipróbálom (a leheteséges vetélytársakat figyelembe véve széles a kínálat, és nehéz újat kitalálni). Azonban minderre a közeljövőben nem kerül sor.
A képek mégis elővillannak, és arra kényszerítenek, hogy abbahagyjam a munkámat, új dokumentumot nyissak, és írjak. Végre, mert annyira jól éreztem magam, és egyik ismerősömet idézve (és Márai Sándort is): „szenvedés nélkül nincs művészet”. Hol vagyok én attól?
A kép egy sötét, azóta rég lerombolódott szobát mutat. Az ablakon kevés fény szűrődik be, a párkányon még virágzik a karácsonyi kaktusz. Kívülről fóliát raktak az ablakra, a tornác nem látható. A kormos falon egy naptár fehérlik, a tűzhelyen melegszik a kávé, forró tégla és túlhevült melegítő szaga keveredik. A díványon élénk tekintetű, lelkes, öregasszony beszél hevesen. Az arcán átfutnak az emlékek, örül  a gyermekének.
Látom az út szélére tolt havat, a hosszú utat a vonatállomásig, az irgalmas sofőrt, aki felveszi a gyalogost. Süt a nap, a fehér hó és kék ég miatt nem is látsz semmit. Álom volt, nyugtalan, rossz álom, mely Karácsony első napján anyámat arra indította, hogy meglátogassa a magányosan élő édesanyját. Magával vitt engem is. Gyalog indultunk a vonatállomás felé, aztán valaki  felvett minket, ezek után a  piszkos vonatra ültünk, végigrohantunk a városon, majd anyám felszabadultan üdvözölte a buszon a régi iskolatársait. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy az álombéli menyasszony nem halált jelent, csak épp tél van és fagy. Megérte a megnyugvás miatt, anyámmal este hétkor érkeztünk a vonatállomáshoz, másfél óra múlva már otthon kortyoltuk a teát.
Miközben ezeket írom, rádöbbentem, hogy a tudatom alól miért pont ez a kép tört fel. Nagyanyám lánya engem vár. Azonban most  nincs hó, épp rügyeznek a fák, gyalogolni sem fogok.
Ami zavaró a történetben, az, hogy nem sietek. Nyáron –– ismét a számolás hiányára kell hivatkoznom –– három vagy négy hetet töltöttem sokkal messzebb, mint most. A körülmények eltérőek voltak (naponta tíz óra munka a mezőn, párás volt a levegő, tűzött a nap, permetezett az eső, sürgetett a munkafelügyelő; jövel áldott bevétel, és menj el a tandíjra). Emiatt érthető, hogy kíváncsibb voltam a végére. Meg kellett szakítanom a munkát, hazautazni, megírni egy angol tesztet, aztán megszervezni a visszautat dél-nyugat Németországba –– fáradságos feladat. Aztán két hét után ismét haza kellett menni, és azóta nyugalom, pihenés; legalábbis a korábbi időszakhoz viszonyítva.
Nyáron azért volt könnyebb hazatérni, mert nem Rómában vagy Babilonban, érzékek és impressziók városában voltam. Most nincs különösebb okom a hazatérésre, nem sietek el innen, hamar, gyorsan. Eltelt az a hat hét, kényelmes az életem, mégis hamarosan filmszakadás lesz. Amikor átlépek a határon, többé nem nyitja ki senki udvariasan előttem az ajtót, a bejárat előtt sem köszöntenek, nem hallom azt, hogy parancsoljon, miben segíthetek; sem mű, sem valódi mosoly nem fogad majd. Viszont lesz lekezelő hangnem, érezhetem magam ismét Samsa rokonának, nézhetnek rám rosszalló tekintettel, érezhetem magam kívülállónak, alsóbbrendűnek, mert nem beszélem a kellő szavakat, nem viselkedem úgy, ahogyan ők.
Persze, itt is csak azért van mindaz, amit felsoroltam, mert azt hiszik, hogy én is közéjük tartozom. Tényleg, nincs is tájszólásod, mondta az egyik lány, amikor kiderült, hová is megyek haza Húsvétra. Nem is látszik rajtad, tette hozzá. Úgy tűnik, ha egyvalami, akkor a beépülés, az megy nekem.
Arra vigyáznom kell, hogy  mindez ne váljon beolvadássá, és mindkét oldalon őrizzem meg önmagam, és az ellenérzéseim ellenére adjak számot arról, ki és miért vagyok, s leginkább az a fontos, hogy őrizzem meg magam –– nekem,  még akkor is, ha nem tudok számolni, elmúlt a fagy, lerombolták a szobát, meghalt az öregasszony, és Samsa leszek, mert ha számolni nem is szeretek,  egyenlőre számot  még adhatok, tehát vagyok.