2012. április 19., csütörtök

A streptococcus és a gyümölcsjoghurt találkozása

Zwingenbergben általában szerdán és vasárnap esett az eső. Így ment ez három héten keresztül. Az első szerdai napon  fél nyolctól 12.30-ig, a csöndesen és kitartóan szitáló esőben garaszoltuk a spárgát. Miután tíz méteren megkapáltuk a parcellát mindkét oldalról, beültünk a buszba. A munkatársaim örömmel szabadultak meg átázott lábbelitől, azonban hamar kiderült, hogy a főnök engedélye nem érkezett meg arról, hogy esőnapot tartsunk, ezért a következő spárgamező felé vettük az irányt.
A spárganövény termesztésével Németország délnyugati részén foglalkoznak. Hét éven keresztül gondozzák, és miután a földből kiásták az édeskés, petrezselyemre emlékeztető gyökeret, az élelmiszeriparban használják fel. Láttunk kicsi (alig ötven centire emelkedett ki a földből), és nagy spárgabokrot (majd két méter). A gyökere a földben rejtőzött, a szára és maga a bokor (mely leginkább az aszparátuszra hasonlít) a felszínen növekedett.
Azon az esős szerdai napon azzal szembesültünk, hogy a spárga a homokos és az agyagos talajon egyaránt megél. Az esőnek köszönhetően nyugodtan növekedett. Azonban mi, diákok, nem igazán lelkesedtünk az előbbi és az utóbbi jelenségekért. Ránk mindez a kedvezőtlenül hatott. A szenvtelenül és kitartóan permetező eső (mintha csak öntöznének a kertben) lassan végigcsurgott az esőköpenyen, utat talált magának a nadrágszáron keresztül, végül a gumicsizmában állapodott meg, ahol kellemes, idővel felmelegedő, majd lépésenként ismét lehűlő fürdőt biztosított az emberi lábfej számára. Mindezt a munkatársaim panaszáradatból szűrtem le, én valahogyan kimaradtam ebből az élményből. Tehát szépen garaszolgattunk. A töltésen fentről lefelé haladva végighúztuk a kapát, és ezzel eltávolítottuk az apróbb gyomnövényeket. Ez volt a garaszolás.
Azonban az említett szerdai napon, a második spárgamező közepén, a csöndesen permetező esőn kívül agyagos talajjal és a mifelénk szúrókának nevezett gyomnövénnyel találkoztunk. Örömteli volt, de nem ráztunk kezet. Öt méter után érezhető mennyiségű agyag tapadt a csizmánkra, kicsit kevesebb a kapára, ami a köves talaj miatt könnyen életlenné vált, és a gyom a helyén maradt. Mindehhez hozzá kell adni az esőt, és a víztől is jobban ömlő elégedetlenséget. Felejthetetlen öt órát töltöttünk a mezőn.
Akkor arra gondoltam, hogy biztosan megfázom. Azonban, amikor Zwingenbergben esett az eső, a levegő nem hűlt le, a szél sem támadt fel, emiatt elkerülhetővé vált a megfázás. Télen, a mínusz tizenötben is. Azonban most, nemrég összetalálkoztam valamiféle gaz Streptococcussal. Ez sem volt örömteli. Először arra gyanakodtam, hogy a négy nappal korábban,  a sebtiben és hidegen elfogyasztott tejkészítmény okozta. Örömmel kanalaztam, a vacsorát követő desszertként (kell valami jó is, egy könyvtárban töltött nap után), és dicsértem, hogy ez a német termék, nem fűrészpor és liszt-ízű. Az említett joghurt hideg volt. Másnap este kaparást éreztem a torkomban. Volt már ilyen, legyintettem. A harmadik nap reggelén súlyosbodtak a tünetek, míg a negyedik napon úgy döntöttem, nem lépek ki a szobából. Közben egyre csak fájt és dagadt a mandula. Vizenyős tekintettel meredtem a tükörképemre, aki a kezeit a fejére tapasztotta, melyet acélmarkokkal  fogságban tartott a fájdalom. Az egyébként is tetőpontján lévő hangulatom több pontot zuhant. A gyógyszer elfogyott. Gúnyosan elmosolyodtam. Arra gondoltam, hogy korábban többször elkerült, azért, hogy a legalkalmatlanabb időpontban zavarjon. Helyes taktika. Így legalább sor kerülhetett a hideg gyümölcsjoghurt és a streptococcus találkozására. Mivé lett volna a világ, ha mindez nem történik meg?
Büszke vagyok arra, hogy szerény életem lehetett a színtere a Streptococcus Úr és Miss Gyümölcsjogurt találkozásának, melyről kijelenthetjük:együttműködésük gondolkodásra ösztönző, eredményes, és mindenképpen emlékezetes marad. Bárcsak sohasem történt volna meg!