2012. május 4., péntek

Labda a katlanban

Annak idején többször újraolvastam, és lejátszottam a fejemben a jelenetet. A véletlenen múlott, hogy az Egy Gyűrűt elnyelte a  Végzetkatlan. Mindez azért jutott eszembe, mert végre nekem is sikerült megszabadulnom egy tehertől, s olyannyira megkönnyebbültem, mint Frodó, amikor végül győzött a jó, és emiatt nem kellett tovább hordoznia a Gyűrű által rá gyakorolt terhet (fizikailag és lelkileg, tulajdonképpen a Gyűrű által a hordozóra gyakorolt, függőséget előidéző  jelenséggel J. R. R. Tolkien utalhatott az időt elrabló és embert géppé tevő, ugyanakkor kedvenc cselekedetre).
Hónapok óta nyomaszt a gondolat, mely szerint nem azt teszem majd (feltételesen) a jövőben, amit tulajdonképpen szeretnék, hanem azt, amit elvárnak tőlem, ennek megfelelően az elvárt cselekedetet tévesen a saját elképzelésemként tüntetem fel, s ezzel önmagamnak hazudok. A mögöttem lévő időszakban egy mások által elfogadott tervet, lehetőséget vallottam a magaménak, és úgy gondoltam, ez az enyém. Tudat alatt azonban sejtettem az ellenkezőjét, a felszínen pedig szándékosan kihagytam a megvalósítás sikeréhez szükséges lépéseket. Mindezek ellenére nyugodt vagyok, holott most már tényleg nem tudom, mi lesz szeptembertől. Ami biztosan nem: sítalp-, telefon- és kábelgyártás. Ezeket a lehetőségeket nem azért vetem el, mert megvetném a fizikai munkavégzést. A munka nem szégyen, állította  M. K., miközben órákon keresztül egymással szemben garaszoltuk a spárgát. Szamócát ültettem, gyomláltam, napsütésben és kitartóan szemerkélő esőben, mert értelmes célnak tartottam a tandíj kifizetése érdekében való áldozatvállalást (mielőtt glóriát írnék a fejem fölé, kijelentem, hogy nem volt annyira szörnyű, sőt: jól éreztem magam a Zwingenbergben töltött öt hét alatt). Az  említett időszakban szerzett tapasztalatok azonban azt mondatják velem, hogy nem szeretném egy külföldi cég vezetőinek hasznát növelni azzal, hogy a túléléshez épphogy elegendő bérért dolgozva magamat elfásult, reményvesztett állapotba sodorjam, és lesütött szemmel hallgassam a mögöttem felcsendülő visszhangot: ezért érdemes volt gimnáziumban és egyetemen tanulni. Ebben az esetben beleszürkülnék a hétköznapokba, és úgy érezném magam, mint Anselmus diák a kristályszelencében.
  A helyzet a következő: ha annyiban (azaz ennyiben) hagyom a dolgokat, akkor saját magamat árulom el, és a nyáron végrehajtott erőfeszítéseket teszem semmissé, ugyanis választhattam volna a könnyebb lehetőséget, kaphattam volna ösztöndíjat, és a bevétel nem egy műanyaglapon olvasható jelzésre (jelzetre, szócskára, megjelölésre) úszott volna el. Azonban nem ezt a lehetőséget választottam. Véleményem szerint saját magamat sem árulom el azzal, hogy egyenlőre várok, hadd szálljon a feldobott labda, talán nem is az enyém, majd egy év múlva, amikor  majd biztosabb kézben tartom  az ütőt.
A labda elszállt, majd megsemmisült a katlanban, én megkönnyebbültem. A kérdés az, hogy ezzel elkerültem, vagy elodáztam a kudarcot. Frodó a végén elhajózott, én is várom a következő járatot, s ha másképp nem is, de képzeletben  még mindig csodás tájakra látogathatok.