2012. június 27., szerda

Filmnapló: Prométheusz, avagy az alkotás nehézségei


Amennyiben 3 D-ben szeretnél megtekinteni egy filmet, számíts arra, hogy kétszer annyit kell fizetned, a szomszédok nem rágcsálnak kevésbé  intenzíven, viszont a hatás rontásához kellő mértékben zavaróan; ha  optimista vagy, akkor képzelheted, hogy ott vagy a vízesés és a mélység szélén a filmvásznon, azonban eszedbe sem jut, hogy zuhannod kellene, amikor a főszereplő katapultál. A film végén ott ülsz majd a székben, felkapcsolják a lámpákat, és csodálkozva nézel a kezedre, melyben ott tartod a kétezer forintnyi élmény kézzelfogható megnyilvánulási formáját. A közérthetőség és az előlegezett következetesség érdekében forduljunk a kronológiához.

Tegyük fel, hogy vasárnap van, nincs internet, a könyv a polcon porosodik, mellette ott ég a harminc fok. Programlehetőségként szóba jöhet a légkondicionált, sötét vetítőterem. Az alagúton keresztül megérkezel a csillogó plázába, a cicák miákolnak. Fő célod az, hogy bejuss a légkondicionált terembe, ezért kiválasztod a legközelebb vetítendő filmet. A sci-fit O’Neill ezredes feltűnésétől kezdve érdeklődéssel fogadod, a Prometheus miatt bajod nem keletkezhet. Türelmetlenül végignézed a bemutatót az eljövendő kasszasikerekről, és csekély húsz perc múltán felcsendül a főcím. A szemüveg miatt egy kicsit sötétebb a kép, a  humanoid  alak elfogyaszt egy kevés folyadékot, majd  darabjaira hullik. A DNS-lánc megszakad, a vászonra vetül a hollywood-i produkció címe: Prometheus.

Megtudod, hogy már 2085-ben járunk, amikor egy (őrült) tudós pár nagy felfedezést tesz a fagyos szigeten. Azt üdvözült mosolyt a hideg sem tudja letörölni a női főszereplő arcáról, a szemében könny csillan, és megszorítja a férfi kezét. Közben egy freskót figyel. A néző követi a tekintetét, és lát egy óriást, néhány hangyát, valamint négy-öt gömböt.

A továbbiakban nyomon követheted egy űrhajó egyetlen ébren lévő tagjának unalmas hétköznapját. Azonban, amikor a kamera közelről mutatja a szabályos arcvonásokat, és az egyenként kirajzolódó szempillákat, felmerül benned, hogy a bőr mögött rejtőzik valami nem emberi. Sejtésed a későbbiekben beigazolódik: a képernyőn látott Daniel egy robot, aki (ami) felügyel a hajó legénységére, amíg tart  a hiperálom. Végre valami új –– lelkendezel –– nem hibernáció, mint anno, Szíriusz kapitány korában, új szót találtak ki, fordítottak le, alkottak, mert végül is, erről szól ez a film.

„Prométheusz az istenekhez hasonlóvá akarta tenni az embert, ez lett a veszte. Földi életem során a választ kerestem arra, hogy honnan származom. Ezért kapta a hajó a Prométheusz nevet, mert az úti cél elérése az emberiség nagy kérdésének megválaszolásához vezethet: honnan származunk?” –– valahogyan így hangzottak a sír szélén tátogó milliárdos szavai, kinek holografikus képe elhalványult, majd szót kapott a két megilletődött tudós. A nő és a férfi  lelkendezve ismertették felfedezésüket: az ősi (mezopotámiai és egyiptomi) piktogramok megegyeznek egy közös pontban a legutóbb feltárt barlangrajzzal: ugyanazt a csillagképet ábrázolják, ahová épp most érkezett meg az űrhajó. A céljuk: felvenni a kapcsolatot a Tervezőikkel.

Eddig az elmélet. Az űrhajó földet ér, gyomrából kiszáll a felderíteni vágyó kutatócsoport. A forgatókönyvíró ebben a pillanatban nagy adag kávét hörpinthetett fel, mert ettől kezdve olyan történetszövéssel kellett (volna) előállnia, mely egyszerre hátborzongató, újdonság, véres, megindító, drámai és hatásos. Bennem önkéntelenül a Pandorum c. film idéződött fel. Mindenesetre, az előbbiekben felsoroltakat felfedezni véltem a film további részében. Jó ötletnek találtam a két lázongó tudós karakterét. Azonban a pókszerű póz, melyben  egyikük visszatért a hajóhoz, véleményem szerint túlzás. Elcsépelt volt a két tudós jelenete az emberarcú szobor előtt is.  A későbbiekben azonban újszerű szörny-megjelenítések törtek fel,  hála az animátor fantáziájának.

Összességében elégedett vagyok a filmmel, tetszett a vég, mely időben érte utol az arra érdemes szereplőket. Ajánlom a sci-fi-rajongóknak, és azoknak, akik nem félnek a sötétben.

A  Prométheus c. sci-fi az alkotás nehézségének kérdését veti föl. Választ nem ad, viszont a mindenség és az univerzum hallgatag tavának felszínére vet egy újabb kavicsot, vagy inkább cupák helyett le nem rágott lábfejet; és a lámpák felkapcsolását követően csodálkozva tekintesz a kezedben maradt, élményfokozásra hivatott 3D-s szemüvegre, melyet a magadénak tarthatsz akkor is, ha az alkotás és az élmény elmarad.