2012. július 16., hétfő

Meglepett rajz

 A közösségi portálon keresztül kaptam egy linket. Cikk a Partium c. folyóirat újabb számáról, és ami benne olvasható (itt, a hatodik oldalon). Épp dühöngtem volna: nyugati utazás(?), amikor eszembe jutott, hogy két írást küldtem el a szerkesztőknek. Akkor biztosan a Pest és Passau között jelent meg. Mivel az említett írásom a blogom felületén is olvasható, alább közlöm azt, ami nem látható. Olvassák egészséggel!

Krétarajz az úttesten


            Anyám az ablakhoz lépett, és félrehúzta a függönyt.
            ––– Még nem mentek el. –– mondta anyám.
            –– Ráérnek. –– válaszolt apám.
            –– Vajon mennyi ideje feküdt ott? – kérdezte anyám. Apámra nézett, aki feszült figyelemmel a televízió képernyőjére összpontosított.  ––– Az öreg rosszul lett. –– folytatta anyám. –– Ledűlt a bicikliről. –– Ledűlt, így mondta. –––   Ki tudja, mennyi ideig feküdt ott, és közben meghalt. Ekkor anyám rám nézett.  Almát rágcsáltam az asztal alatt..
            ––– Hallgasd csak, tényleg esőt mond. –– reagált apám, aki kizárólag a szakállas meteorológus szavaira figyelt. –– Mi nem hallottunk semmit. ––  tette hozzá.
            ––– Mert neked mindig hangosan kell nézni a tévét. –– jegyezte meg anyám.
            Ebben a percben színes csíkok futottak végig a képernyőn.
            –– Kapcsold ki, mondta apám.
            Anyám kikémlelt az ablakon.
             ––  Mit nézel?––   kérdeztem.
            ––   Semmit, megittad a teát? Akkor mehetsz aludni. ––– Anyám kiment a szobából, hogy kenyeret adjon a kutyának.
            Apám elbóbiskolt. Az ablakhoz húztam egy széket, és a párkányra könyököltem. Éreztem, hogy a hideg beszivárog a réseken. A ház előtt játszódó eseményeket megvilágította a bolt elé és a villanyoszlopra felszerelt lámpa fénye. Még nem ütötték ki egyiket sem. Láttam, hogy a házunk előtt az utcán egy csoport álldogál. Autók parkoltak a közelben. Két ember az út szélén mozgolódott, közel a földhöz. A bolt előtt a szomszédok álltak sorfalat. Meghallottam, hogy nyílik a konyhaajtó, kattan a villanykapcsoló, és anyám hamarosan visszatér, ezért lemásztam a székről.
            Néhány nappal később, amikor anyám kézen fogott, miközben átkeltünk az úttesten, megláttam az aszfalton lévő rajzot. Két kerék, egy bicikliváz, és egy összegörnyedt ember. Ezt ábrázolta a rajz. Homályosan sejtettem, hogy ennek köze van ahhoz az estéhez, amikor anyám oly sokszor kinézett az ablakon, és annyi ember téblábolt a kapuban. Valami miatt késztetést éreztem arra, hogy a krétarajzhoz érjek. Amikor elsétáltunk mellette, jobb lábammal óvatosan súroltam az ember arcát. Anyám megrántotta a kezem, és mondott valamit a halálról, és arról, hogy ezt nem szabad.
            Álltam, és hallgattam. Lassan eleredt az eső. A mosás, jajdult fel anyám, és maga után húzott az udvar felé, hogy összeszedje a szárítókötélen himbálózó terítőket. Feltámadt a szél, nagy és lusta cseppekben záporozni kezdett az eső. A bezárt kapu mögül figyeltem, ahogyan az esőcseppek cirógatják, körbeveszik, majd  lassan elmossák az aszfaltra rajzolt ember körvonalait. Rá kellett volna döbbennem, hogy nem  a zápor  az, ami miatt   lassan elmosódik a rajz,  s végérvényesen  eltűnik az ember.