2012. szeptember 19., szerda


Üres
(Giccses búcsúbeszéd helyett)

Emlékszem a napra, amikor megérkeztem oda. A leendő lakótársaim a gyéren megvilágított folyosó végén kucorogtak, beszélgettek. Anikó vagyok, nyújtotta  kezét mosolyogva  az egyik lány. Bemutatkoztam, és válaszoltam az önmagától feltörő kérdésre: mit és hányadik évfolyamon tanulok. Negyedikes vagyok az orvosin, mondta ekkor Anikó. Feltűnt, hogy kicsit raccsol. Ez nem vált kárára, természetesnek tűnt, mint számomra a szűkszavúság. Hárman mosolyogtak, előjött a lelkiismerete, és bevallotta, hogy valójában kémiát tanul. Aztán előreengedett, mondván, új vagyok, szinte vendég, hadd beszéljek előbb én a kollégium vezetőjével. Ez jólesett. Később tudtam meg, hogy a félévente esedékes kollégiumi felvételi beszélgetések alkalmával nagymértékben fontos a sorrend.
Beléptem a társalgóba. Jobboldalt és velem szemben a falat teljes mértékben lefoglalta az ablak, melyen keresztül benézett a februári szürke égbolt, a szemközti bérház, és a diófa kopár ága. A függöny a türkizkék szokatlanul selymes árnyalatában foglalta keretbe az üvegen túli látványt. A szőnyeg tiszta és sötétkék, szemben egy televízió, jobbra a számítógép és több toboznyi társasjáték állt. Velem szemben, az asztal mögött ült a kollégium igazgatója.  Igyekeztem összeszedni a szavakat, melyeket birtokoltam ugyan, viszont ritkán mondtam ki. A magammal hozott iratok mellé kaptam egy jelentkezési lapot, melyet már a földszinten töltöttem ki.
Két héttel később beköltöztem a kollégiumba. A legtöbb holmit autóval vittük át. Erre nem is igazán emlékszem, a vasárnapi cipekedés viszont élesen él bennem. Akkor még nem ismertem a vonatállomástól a kollégiumig vezető legrövidebb útvonalat, természetesen kerülővel mentem. Félúton már szaggatottan szedtem a levegőt, tízpercenként megálltam, és fogást váltottam a táskán.
Akkoriban zárkózott voltam, sokat összpontosítottam annak érdekében, hogy a minimális társalgást ne mulasszam el a szobatársaimmal, kik akkor még idegenek voltak számomra. Amikor az első estén a szobatársaimmal beléptem a konyhába, kíváncsi szempárok kereszttüzébe kerültem. Félszegen ettem a fasírtot, és megállapítottam, hogy többé nem lépek be a konyhába, amikor "ekkora a tömeg". Azaz este, vacsoraidőben. Megállapodtam magammal abban is, hogy néma vizsgálódásuk következtében úgy érzem magam, mint egy ritka állat az üvegketrecben. Mindenki kíváncsi rá, viszont kevesen merészelnek odamenni és közelebbről szemügyre venni.
Tömegiszonyom van, jelentettem ki később a szobatársaimnak, valahányszor visszautasítottam a vacsoramegívásukat. Ironikus módon (mert az én esetemben a fordított hat természetesként) nem a tömegkultúrától való függés, hanem a társadalomtól való elhatárolódás miatt veszítettem több kilót.
A beköltözésemet követő harmadik napon zajlott a kollégiumi gyűlés. Emlékszem a pillanatra, mikor az egyik városi fiú (később derült ki, hogy ő is másodéves, mint én) leült a megszokott helyére az asztalnál. Sokatmondó pillantásából a következőket olvastam ki: ki ez, és hogy néz ki?
A közösségi élettől nem zárkózhattam el teljesen, eleget tettem a kedves invitálásnak, és beléptem a színjátszó körbe. Elsőként üzletember voltam a Kis hercegben, melyet háromszor adtunk elő, majd ördög a karácsonyi darabban. Utóbbi szerepemet nagyon élveztem. Később A kis gyufaárus lány történetébe írtam bele magam, szívtelen csendőrt alakítva. Ekkor már teljes jogú kollégistának éreztem magam, bármikor beléptem a konyhába, vagy a társalgóba. Az idő múlásával nem okozott gondot számomra az sem, hogy szóba elegyedjek másokkal. A harmadik évfolyam első félévében aktív voltam: színjátszó- és filozófuskörre, valamint ifire jártam.
Az egyetemi éveimmel kapcsolatos emlékeim összekapcsolódnak a kollégiumban eltöltött időszakkal. Sokat változtam. Nagyra értékelem az ottani közösséget. Utólag  nehezen értem meg  a szobatársaimat, kik képesek voltak tolerálni  az időnként szélsőséges, kialvatlanság és stressz miatt ingerült természetemet. Meglepetést készítettek a születésnapomra, el- és befogadtak.
A kollégiumban töltött idő alatt nyitottabb lettem az emberekkel szemben, jelentős lépést tettem az írás felé, megváltozott a közösség felé irányuló magatartásom, felszabadultabbá váltam, veszítettem a gátlásaimból, emlékezetes kirándulásokat tettem, befejeztem az egyetemi tanulmányaimat.
Arra gondoltam, hogy nem hagyom el hamar a kollégiumot.  Hazatértem Budapestről, (ahol egy szemesztert töltöttem) azért, hogy részt vegyek a kollégiumi záróünnepségen. A kápolnában megdöbbentem. A fehér csempe, az oltár, a feszület, a szentségtartó, a közösség, mely  az esti ima végén egymás kezét fogva és mosolyogva kimondja, hogy „legyen békesség köztünk mindenkor” –––  tudatosult bennem, hogy ezek a szavak nélkülem hangoznak el a jövőben. A szentmise alatt eszembe jutott, hogy a számomra első kollégiumi záróünnepségen  arra gondoltam: felnőtt leszek-e akkor, amikor majd a végzősök számára fenntartott első sorban ülök majd. 
Amikor néhány héttel később a kollégiumba léptem, már tudtam, hogy nem kapok munkát Ungváron, és  is utoljára járok ott. Négyen lézengtek rajtam kívül az épületben. Az egyik fiú (befejezte az egyetemet, mint én), a szakácsiskoláról álmodozott. A lány buzgón hajolt a hímzése fölé, mert tudta, hogy kitűnő tanuló lett (annak ellenére, hogy  sokat kesergett szeptemberben), a fiatalabb fiú pedig arról álmodozott, hogy nyáron Amszterdamban utcai zenéléssel vagyonokat gyűjt majd, és a pénzt hazaküldi. Megkínált kávéval, és kuglófot rágcsálva hallgattam a terveit. Semmiképpen sem akartam lelombozni azzal, hogy letartóztatják, és lakcím híján hazatoloncolják majd a hatóságok, nem beszélve arról, hogy valószínűleg koldulásnak minősítik kísérletét, és becsukják. Tapasztalni kell az életet, nem csak és kizárólag tervezni. Ezen a bankett utáni reggelen szórakozottan hallgattam a fiút. Szabadnak éreztem magam. Az érettségim és a diplomám az ágyamon pihent  egy borítékban, miközben szürcsöltem a véletlenszerűen felkínált kávét, hallgattam a terveket,  és a sajátjaimat mérlegeltem.
Amikor a csésze kiürült, bekapcsoltam a számítógépet a társalgóban. Megkerestem a mappámat, és töröltem. Szeptemberben újratelepítik majd a gépet, és a saját dokumentumaimat csak én törölhetem ki: ha nem így lenne, az olybá tűnne, mintha engem töröltek volna el. Összehajtottam a vendégtakarót, utoljára benéztem a tanulószobába és a könyvtárba. Valamikor régen, éjjel tizenegykor a társalgóban ültem, amikor eszembe jutott a félmondat: arcmetsző késeikről letörlik a vért. Bezártam a társalgó ajtaját,  a  vendégpapucsot végigcsattogtattam a konyha felé vezető csempén. Tágas, világos. Amikor már merészeltem, túl sokat üldögéltem itt, beszélgetés közben. 
Szerettem itt élni, szívesen tértem vissza, mert ide tartoztam, és örömmel fogadtak. A kölcsönbe kapott vendégpapucs idegenül kopog a csempén. Ha kiáltanék, az emeleten lévő nővér sem hallaná meg. Senki nincs a kollégiumban. A szobákból kiköltöztek, a könyvárban a mennyezet javításra, a számítógépen lévő  a mappák megnyitásra hiába várnak, a hűtők üresen és tisztán állnak. Süket visszhang kél a folyosón, mely üres, mint én.