2013. július 5., péntek

Zár(lat) Z. fejében



Eredetileg nem így terveztem, de. Ki-ki döntse el, hogyan kellett volna, és értelmezzen szabadon.

Záróra

Z. a földre engedte üres poharát. A pamlagon elnyúlva ledobta cipőjét, és az ablaküvegen tükröződő jelenetet figyelte. A lány és a srác által végzett tánclépések a távolodást és közelséget előidézve koppantak a fejében. Lehunyta a szemét, hogy ne lássa őt. Homokára szorította ujjait, hogy kiűzze a fejéből. A pamlag koszos kárpitjához szorította a fülét, hogy hangja ne csengjen a fülében.

Z. látomása

Akkor lépjen a helyiségbe, amikor az a régi táncdal szól. Arca legyen fehér, hasonlatos egy tizennyolcadik századi dámához. A szeme jégkék színben csillogjon, a bú mellett lakjon ott a megfejthetetlen. A haja vörös, zöld ruhát viseljen. Keressen egy embert, aki én vagyok. A zene akkor szóljon a leghangosabban, amikor meglát. A dohányfüstből kibontakozva, a hamutartóban gyülekező csikkek, kiürült poharak, és az élénken beszélgető emberek forgatagában senki más ne lássa meg. Amikor belép, én már tudjam, ki ő, hogy később azért imádkozhassak, megsejtse. Létezésének ténye égjen a tudatomba.
Amikor felébredek, már az ágyam szélén ül, munka közben a vállam fölé hajolva mosolyog a táblázataim pontatlan voltán. Kinevet, amikor helytelen képlettel számolok, aztán mérgelődve javítok. Velem szemben ül ebéd közben, őt látom az alakját a kirakatban csodáló nő helyett is.
Eregesse lassan a füstöt, melynek szürkesége ne fojtsa meg a valóságom. Sejtsem rezdülését, érezzem titkát, burkoljam felhőbe. Legyen enyém.

Az övé legyen még… mi is? Kérdezte magától Z., amikor elhallgatott a zene. Az ablaküvegben a pár már rég befejezte a csókot, a csocsóasztal elárvult, az emeletről lassan támolyog valaki. Megjelenik valaki egy seprűvel, előkerül egy felmosóvödör is. A szomszéd helyiségben felzúg egy porszívó. A pamlag mellett áll egy nő. Z. megfogja a kezét. A nő beszél, aztán felszalad a szemöldöke, rángatja a kezét, mond valamit. Nem hallod? Haza kell menned, a bulinak vége, záróra van! 

Megjelent: Együtt, 2013/3. Megtekinthető: itt

 

2013. május 20., hétfő

Egyedül hideg van, avagy az eszkimó asszony fázik




A figyelmembe ajánlották az Eszkimó asszony fázik című filmet. Mivel érdekelni kezdett, hogy az ismerősöm miért rajong ekkora mértékben az alkotásért, megnéztem. Arra törekedtem, hogy megértsem, ezért  szükségszerűvé vált  az alábbi bejegyzés.

Xantus János rendező 1984-ben egy magyar filmben megbontotta a lineáris történetmesélést azzal, hogy a cselekmény elején előrevetítette a befejezést. A nézőben fel sem merült, hogy ténylegesen ez a jelenetsor marad a történet vége, ugyanis abban reménykedett, hogy a kamera visszatér még az elsőként látott képsorhoz, és változik a dráma megoldása. Azonban a cselekmény megoldása mégsem a zenész-művész hörgése a békés nyári reggelen hullott eső miatt nedves járdán. A történet befejezése az, amit a film címe már előrevetít: az eszkimó asszony szenved az önmaga által előidézett hideg miatt.
Quentin Tarantino 1993-ban, a Kutyaszorítóban c. alkotásában bontotta meg a lineáris történetmesélést. Filmtörténeti jelentőséggel bíró ötletének kivitelezéseként a kamera oda-vissza ugrál a cselekmény középpontjában álló gyémántrablás előzményeit és következményeit taglaló, múltat és jelent bemutató filmkockái között. A rendező ezáltal keltett feszültséget a nézőben. Xantus János egy rövid jövőkép által vezeti fel a filmet. Ezáltal előrevetítette a befejezést. Mindezt úgy tette, hogy a nézőben fel sem merült, hogy ténylegesen ez lesz a történet vége, mert abban reménykedett, hogy láthatja ennek a jelenetnek a folytatását,  és  a dráma megoldása változik.
A kamera a langyos nyári zápor után visszatér a pár hónappal korábbi időponthoz, amikor a dráma kezdetét vette. Laci (Boguslaw Linda), a zongoraművész, ekkor tért vissza Londonból Budapestre. Koncertje végén csodálkozva és elégedetlenül néz az ujjaira. Mintha többet várna saját magától, és méltatlannak találná a tapsot. Aztán udvariasan (vagy flegmán) fogadja a gratulációt, és az anyjától kölcsönkért autón megpróbál eltűnni az éjszakában. Találkozik is egy áhított szőke nővel, kinek a szemébe néz, és elsőre nem tudja kiolvasni belőle, milyen ember tekint általa a világba. Hazaviszi Marit (Méhes Marietta), kiről később derül ki, hogy egy hallássérült állatgondozó felesége. Ez azonban nem jelent semmit egyikük számára sem. Laci már az első estén kijelenti, hogy: „Ugyan kitől kellene félnem? A némától?” Laciban túlteng az önimádat, saját tehetségének tudata. Emiatt engedi meg magának, hogy londoni koncertjén a programfüzetben meghirdetett Debussy-darabbal ellentétben mást adjon elő. Ezért kisebb vitába keveredik az impresszáriójával. Lacit már ekkor sem érdekli a karrierje. Fontos számára, hogy elkápráztassa Marit. Ezért elviszi a tengerhez. Mari a cselekmény alapján másodikként feltüntetett randevún, egy vacsora alkalmával kifejezi, hogy ő „annyira szereti” Lacit. A művész nem nyilatkozik. A filmben egyszer sem mond semmit ezzel kapcsolatban. Amikor erre rákérdez Mari férje, János (pontosabban arra, hogy Laci feleségül veszi-e Marit), azt válaszolja, hogy „ez a mi dolgunk”. Laci inkább a tetteivel fejezi ki Mari irányában táplált rajongását, függőségét.
Mari egyik pillanatban sejtelmes nő, egy perccel később viszont álmodozó gyerek. A tengerparton ülve ezt mondja:„Olyan szar érzés, hogy meghalunk, hogy hatvan-hetven év múlva már egyáltalán nem leszünk… Jézusom, elvesztettem a fülbevalómat!”. Az is lehetségesnek tartom, hog Mari nem rendelkezik kellő műveltséggel a zongoraművészhez viszonyítva. Laci számára talán épp emiatt megfejtendő talány a nő. Amikor Mari valami gyerekeset mond, Laci csak csibészesen mosolyog. „Ezzel a kocsival elvihetnélek Indiába, vagy Törökországba, vagy ahová akarod!” – mondja Laci a tengerparti nyaralásuk alkalmával. Mari erre a kövektezőket mondja: „Szedjünk cseresznyét!” Ezt a reakciót kétféleképpen is lehet értelmezni. Az egyik lehetőség szerint Mari nem érti meg, hogy a férfi szereti, sziruposan szólva a világ végére is elmenne vele, egzotikus tájakat fedezne fel vele együtt, feladva ezzel a saját életét, melyet a zene jelentett számára valamikor. A másik értelmezés szerint Mari minderre nem vágyik, csak arra, hogy egyszerű életet éljen, valamint arra, hogy szeressék. Utóbbival kapcsoaltban Marinak volt korábban is egy víziója. A Laci által szervezett zenekar tagjaival iszogattak még hajnalban is, miközben Mari arról vizionált, hogy milyen jó lenne egy tanyán élni, ahol lenne egy méhes, és a méhek a virágokról gyűjtenék a mézet. Utóbbi teljesen hibás megállapítás, ez is tükrözi Mari tájékozatlanságát. Valami mégis rejlik a lényében, ami miatt Laci képtelen tőle elszakadni. Talán az, amit akkor fogalmazott meg, amikor először meglátta: „nézek a szemedbe, és nem értem”. Laci valahová el akar menekülni Marival. Ezt mondja neki a kirándulásuk alatt, az autóban: „láttam egy világítótornyot, ami nincs rajta a térképen”. Ez a kijelentés azt tükrözi, hogy menekülne. Korábban, amikor még nem volt előrehaladott a Marival folytatott kapcsolata, ezt mondta a kazettára, melyet korábban az általa játszott zene rögzítésére használt: „dobd ki a degenerált életed, mint a szart, és csinálj helyette másikat.” Marival szeretné átélni ezt a másik életet. Ez azonban nem vált gyümölcsözővé a számára.
Később, amikor egyedül lézengett a Marival közös lakásban, ezeket mondja fel a kazettára, melyet korábban a zene rögzítésére használt:”Szar egyedül. Legalább egy barát, vagy egy barátnő lenne itt.” Ez a kijelentés azt is magyarázhatja, hogy nem jött be a „degenerált élet” kidobása, képtelen volt jobbat létrehozni. Korábban ott volt számára a zene, most egy ember sincs a közelében, és nem is alkot.
Mari ezekben a percekben épp férjével, Jánossal tölti az éjszakáját. Talán, mert róla is gondoskodni szeretne. Vagy épp már nem tudja, mi lenne a helyes. Amikor a nő visszatér, Laci kikérdezi, hol járt, milyen fagyit evett. Mintha azt remélné, hogy a nyilvánvaló hazugság részleteinek megismerése által kevésbé fáj a valóság: Mari megcsalta. A nő méltatlan a művész szerelmére. Laci mégis alapított a kedvéért egy zenekart. Azt is eltűrte, hogy János velük együtt éljen.
János (Lukáts Andor) állatgondozóként dolgozott volt az állatkertben. Ő bújtatta Marit, amikor fiatalon megszökött a nevelőotthonból, majd feleségül vette. Mari tolmácsolt neki a munkahelyén. Nehezen fogadja el, hogy a nő mást is szeret. Azzal vádolja Lacit, hogy elrabolta tőle a feleségét. Erre azt a választ kapja, hogy ő nem ismeri az életet. János azt válaszolja, hogy:”azért nem ismerem az életet, mert nem ismerem a halált sem. Ahhoz pedig ölni kell, hogy megismerjem a halált.” Elsőként a macskájával végez. Marinak elmondja, hogy a macska ragaszkodik hozzá, bármennyire kínozza. Így van ez Jánossal is: ragaszkodik Marihoz, noha szenved attól, hogy a nő elhagyta. Mari és Laci lakásába költözik, házimunkát végez Mari helyett, megtanul dobolni, tűri a megaláztatást annak érdekében, hogy a nő közelében maradhasson. Mari felhívja a figyelmét arra, hogy szolga lett belőle. János szavaiból ekkor derül ki, a Mari irányából kapott kínzás ellenére is ragaszkodik hozzá, mert mást nem tehet. Jánosban talán akkor omlik össze a világ, amikor Mari elárulja, hogy elmegy Amerikába.
Mari elhagyja az országot. A néző számára letisztul a történet. Az utolsó dalszöveg vigasztalhatja Lacit és Marit is: „elmentél, hiába várok, de jól vagyok, ha nem hiányzom”. Laci számára a nyári záporral hintett járdán kuporogva aligha hiányzik Mari, mert a fájdalomra koncentrál. Jánosnak sikerült megismernie az életet (a halál által). Mari számára sem zárul pozitívan a cselekmény: az utolsó mondatában tört angolsággal fejezi ki, hogy az eszkimó asszony fázik, azaz fájdalmas egyedül, és a „jól vagyok, ha nem hiányzom” egy hazugság felvetése. Mari a szó szoros értelmében lehet jól: Laci számára nem hiányzik, mert halott. Vagy: Laci megszabadult Maritól, ugyanis az Mari nélkül eltöltött, utoljára dokumentált (a film által, és a saját kazettáján rögzítve) reggelen boldognak tűnt, felébredt, és komponált. Azonban lebecsülte az ellenségét. Kiment elé az utcára. Ekkor teljesedett be a film és a cselekmény elején felelőtlenül elhangzott mondat: „Kitől féljek? A némától?” Kellett volna.
 A Trabant együttes létezése, tevékenysége is ihletet adott a rendező számára egy új film készítéséhez. Azt is mondhatnám, a filmben megfigyelhető, hogy ellentétes jellemeket összeköthet, és konfliktushelyzetet is háttérbe szoríthat a közös zenélés. Azonban ez a jelenség rövid életű volt: épp addig tartott, amíg megérett a dráma.
A dalszövegek közül az Itt van, pedig senki sem hívta kezdetű dalt emelném ki. Azért, mert nemcsak arra utalhat a szöveg, hogy János váratlanul felbukkant Mari és Laci lakásán. Ez a sor, és az utána következő mondat az emberre váratlanul rátörő érzelmi hullámokat próbálja megfogni az alkotás által. Ilyen a „szerelem”-ként diagnosztizált érzés-és gondolatrendszer, melynek létezésén és következményein az ember gyenge változtatni. A történetre azonban úgy is tekinthetünk, hogy két férfit tesz tönkre egyetlen nő irányában érzett rajongás és függőség. Számomra a film üzenete összefüggésben van a korlátok nélkül élhető művészlétből fakadó intő jellel.


Részlet az Eszkimó asszony fázik c. filmből. Az Itt van, pedig senki sem hívta c. dal spontán előadása. Szereplők: Méhes Marietta (Mari), Boguslaw Linda (Laci), Lukáts Andor (János).


Eszkimó asszony fázik (1983)
Rendező: Xantus János.
Forgatókönyv: Xantus János.
Zeneszerző: Lukin Gábor, Víg Mihály
Szereplők: Méhes Marietta (Mari), Boguslaw Linda (Laci), Lukáts Andor (János)

A Trabant együttesről bővebben, itt. 










2013. május 18., szombat

Bizonyosan


A pázsiton ültek, egymással szemben. Körülöttük kutyákat vezettek pórázon és gyerekek futkároztak szabadon. Kettejük számára ezekben a percekben lényegtelen volt a valóság. A lány haja a hátára omlott. Jobb lábát maga alá gyűrte, a balt kinyújtotta. A srác is hasonló pozícióban ült.
A szerelemesek öntudatlanul hasonló testtartást vesznek fel, emlékezett Z. a testbeszédről szóló könyv soraira. A nyüzsgő park szélén üldögélt egy padon. Elmosolyodott, mert ismét Helga jutott az eszébe. Helga sohasem mondta, hogy szeret, viszont azt látom rajta, hogy szerelmes, gondolta magában Z. Munka közben rajta is látszik az indokolatlan vidámság. Sokat mosolyog, és magabiztosabbá vált. Miközben a fénymásolásra vár az asztalommal szemben lévő gépnél, Katival beszélget bizalmasan. Aztán hirtelen elhallgat, és visszatér a munkájához. A kisugárzása alapján nyilvánvaló, hogy szerelmes. Tegnap azt is megszámoltam, hogy a munkaidő utolsó órájában hány alkalommal ellenőrizte az időt. Mostanában sokat beszélünk. Tájékozódom még egy keveset, majd elhívom valahová. Talán szívesen megnézné a múlt héten nyílt kiállítást a galériában. Remélem, ráér, tervezgetett Z.
Körbenézett a parkban. Ide is csak azért járt, mert Helgával egyszer erre sétáltak munka után. Azóta megszerette a parkot. Aktatáskájából elővett egy műanyag palackot, és hörpintett egy kevés vizet. Holnap söröznek a haverokkal, a hétvégén túrázni mennek, de az a nő! Inkább ne lenne. Ne jutna eszébe! Akkor az ábrándozás is elmaradna. Maradhatna a pontosan megtervezett élet, a munka és barátok, szórakozás, kényelmes élet határai között. Biztosan nem vált volna saját gondolatainak rabszolgájává. Ezeken töprengett Z. a padon ücsörögve.
Esteledett. Amikor egy láthatatlan jelre bekapcsolt az összes lámpa, a park megtelt árnyékokkal. Az izzók alatt sárga sáv képződött, a fű sötétzöldre váltott. A kavicsokkal hintett ösvény szélére a kertészek tulipánokat ültettek. Az esti szürkületben a piros színűek elsötétedtek, a sárgák világítottak.
A park közepén, a fűben ülő lány egyre közelebb hajolt a srác arcához. Z. elfordította a fejét. Ismét Helgára gondolt. Elhatározta, hogy hazasétál. A fény okozta, vagy valami más zavarhatta meg a lányt. Talán megérezte, hogy a padon üldögélő Z. öntudatlanul őt szemléli. A lány felkelt, és arcát Z. felé fordította. Z. ekkor úgy érezte, valami hangosan dobogva közelít felé. Másodpercekig ült ledermedve. Amikor feleszmélt, a lány és a srác már eltűnt a pázsitról. Megtapogatta a nyakát. A szíve ismét normális ütemben pumpálta a vért. Z. magához vette a padon hagyott aktatáskáját. Felrúgott egy halom kavicsot az ösvényről.
­ Legalább már értem, hogy miért szereti ezt a parkot. ­ mondta ki félhangosan.
Z. megszűnt kételkedni abban, hogy Helga nem szereti. Már tudta.


Megjelent: NapSziget, itt .

2013. május 7., kedd

Házi használatra




Ne
jöjjön fel már, sem le, a nap és a hold ne váltakozzon. Anyám se mondja, hogy egyél,  mert az erő kell. Kávét ne kortyoljak, az eget se fürkésszem, ne halljam a fecskéket, a fű se zöldüljön, ahová lépek.
Menjen le csillag, ég, lángoljon, éhezzek, lassuljon a pulzusom, süketüljek, a látásom vesszen, a föld tompán koppanjon.
Ne halljam reggel a kolompot, a kutya ugatását, az állatok vonulását, a kacsa tipegését, a csibe csipogását. Ne lássam a szél miatt meghajló ágakat, a szilvától terhes ágakat, a gyommal telt mezőt, a színes virágoskertet.
A villamos ne fékezzen reggel csikorogva, a toronyóra se konduljon negyedet, a víz ne legyen ízetlen, az étel sótlan, a levegővétel nehéz.
A lábam fájjon minden lépéskor, érezzem, hogy van fogam, sajogjon. A kezemen a bőr váljon átlátszóvá, az erek dagadjanak ki rajta, a szemem folyjék ki. Az arcom helyett legyen koponya, az agyam süljön ki. A gondolataim törjenek ki belőle, érjenek betűkké, azok szavakká, melyek áradjanak messze, a világba.


A Szövegzene rovat újabb darabja (az első a Kételyhez kapcsolódott), melyben a próza és a dal kapcsolódik egymáshoz, felvetett témát, vagy életérzést tekintve:



Kispál és a Borz: Ha az életben

Valamint a következő is:

2013. május 4., szombat

Mimóza és a sejtelem



--- Valami közelít. --- jelentette ki a leeresztett redőnyök, csukott ajtók mögött, a rohamsisakot viselő Mimóza.
--- Ez általánosságban igaz tény. --- felelte az állólámpából, függönyből, pamlagból és vaskos enciklopédiákból épült barikádon kívül, a fotelben heverésző Philipposz. --- Az ablakunkkal szemközti megállóba épp most érkezett egy autóbusz. Én is hallottam.
--- Nem így értem! --- vágta rá harciasan, habverővel a kezében Mimóza. --- Érzem, tudom, látom, sejtem, hogy közeleg. Fájdalmas lesz. Mögöttem áll majd, csontos kézfejét a vállamra helyezi, miközben a tarkómon érzem nyirkos lehelletét. Ekkor megfordulok, bőr és hús nélküli koponyájának szemgödrébe nézek, és …. tovább

2013. április 22., hétfő

Mert a szürke is szín



Szürke volt
a ház, a fal, az ablaküveg. Az első emelet erkélyének vasrácsa felé egy kiszáradt szőlőlugas csonkja kapaszkodott. A jelentéktelenségig kopott tömbházból hirtelen özönleni kezdtek a lakók. Egyforma ruhában, azonos arckifejezéssel töltötték meg a csöndes utcát. Kiszáradt testüket barna kabátba csavarták, káposztafejeiket kendőbe burkolták. Csontos ujjaik között a nagyszülőktől örökölt műbőr utazótáskát szorongatták. Páran közülük bal öklüket a szájukba tömték. Nem akarták kiáltással felhívni magukra a figyelmet, holott már önmagában feltűnő volt, ahogyan elhagyták az ártalmatlannak tűnő tömbházat.
Az épület mellett működő kávézó egyik ingerült vendége udvariatlanság miatt méltatlankodott, amikor az egyik távozó lakó véletlenül nekiütközött asztalának. Ekkor a hirtelen mozdulattól felborult egy kávéscsésze, és kiömlött az értékes koffein. Emiatt mérgelődött, viszont nem csodálkozott azon, miként lehetséges, hogy a lakók egyforma arccal távoznak, mintha ötvenen lennének ikertestvérek.
Miközben a járda szélén álltam, és a narancs ízét idéző fagylaltgömböt eszegettem, eszembe jutott, hogy ez a jelenetet egyszer már láttam egy másik városban. Akkor február utolsó keddje volt. Dühösen rohantam keresztül a város főterén. Egy rokkant férfi harmonikán játszott a híd szélén. Az emberek sorban álltak a kávéautomata előtt, a félbevágott koldus tovább gördítette magát, az utcagyerek vihogva elvágtatott, a türkizruhás nő megigazította parókáját. Az emberek, jelenlétükkel megtöltötték a főtér minden négyzetcentiméterét, a szabad padokat, néhányan a korláton keresztül még a folyó fölé is kihajoltak. Vadkacsákat etettek. A gyerekek vattacukor után nyafogtak, a diáklány szórólapokat osztogatott az embereknek, akik mindenütt ott voltak, sehol sem lehettem egyedül. A kedvenc parkom szerelmesektől zsongott, a másik bódult álmok színhelyévé változott a katonai emlékmű tövében szunyókáló emberi lény által, a főtér padjait pedig babakocsis anyukák foglalták el. Meg kellett volna értenem őket. Azért ültek a padokra, sétáltak a korzón, mert két napfénymentes téli hónap után ez volt az első fényárban úszó kedd. Február vége van, elolvadt a hó, az idő enyhe. Ebben a legtöbb ember részesülni akart. Egyedül én nem tehettem. Azért, mert képtelen voltam leülni a közelükben. Akkora mértékben megtöltötték a központot, annyira nyüzsögtek, mintha valójában patkányok lennének, és az utolsó kikötőben a hajó elhagyására kényszerültek volna.
A jelenet kapcsán felmerülő érzésre emlékeztem, amikor a kopott bérház ajtaján keresztül kiözönlő tömeggel szembesültem. Az arckifejezésük olyan volt, mint a patkányoké. Barna kabátjuk kölcsönözte a bundájuk színét, a foguk, mintha megnőtt volna, és a szemük is megnagyobbodott. Már a beszédre is képtelenek voltak. Kétségbeesett patkányarccal, a szájukba tömött öklükkel épp az utolsó lakók hagyták el az otthonukat, amikor elhatároztam, hogy bemegyek az épületbe.
Nehezen lélegeztem be a bérház folyosóján tapasztalható nyirkos levegőt. A falakon feliratok intettek a valahányadik emelettől való távolmaradásra. Egyenesen oda tartottam. Amikor kiléptem a liftből, rögtön rájöttem, hová kell mennem. Az ajtaja előtt zöld betűkkel állt a becsmérlő felirat. Tudtam, ártatlanul vádolják, és azt hiszik, ő küldte el a lakókat, akik valakit akartak bűnbaknak. Nyitva volt az ajtó. Semmi okot nem láttam a félelemre. Beléptem a lakásba.
Gyere, már vártalak, hangzott a konyha felől. Épp mondtam volna, hogy biztosan nem engem várt, mikor meghallottam a víz csobogását. A hátam mögött valaki megtöltötte a kádat vízzel. Elhúztam a függönyt, és az erkélyen megláttam. Mögötte a mélység. Te vagy az, mondtam nyugodtan. Azt hittem, már nem élsz. Látszott az arcán a megdöbbenés. Ráncokkal telt arca mosolyra húzódott. Éreztem, hogy valaki mögöttem áll. Engedd be a húgomat, mondta reszelős hangon a banya. Elléptem az ajtóból, és engedtem, hogy belépjen a szobába a másik asszony. Ugye tudod, hogy nem folytathatod, és legközelebb legyőzlek, mondtam az erkélyen álló vendéglátómnak. Ekkor a hátam mögött a szobába lépett a húga. Amikor megláttam az arcát, nem tudtam megszólalni. Az arca. Te nem lehetsz, elástalak, nyöszörögtem. Ő diadalmasan felkacagott, tett egy lépést felém, mire eszeveszetten menekülni kezdtem, ki a lakásból, a folyosóról, le a tizenhárom emeleten, mert nem akartam liftben ragadni.
A város szélén álltam meg. Kifulladtam. Épp időben fékezett le mellettem az egyik autóbusz. Felszálltam, amikor a sofőrre néztem, megszűntem levegőt venni. Így szólt hozzám: amikor megláttalak a lakásomban, kétségbe vontam, hogy ma felszállsz erre a járatra. Lám, mégis itt vagy. Aszott koponyája csikorogva fordult a menetirány felé, csontos kezeivel megnyomott egy gombot, és sziszegve bezárult mögöttem az autóbusz ajtaja. 

Megjelent: Együtt, 2013/2
Az Együtt c. kárpátaljai irodalmi folyóirat aktuális példánya, teljes terjedelmében:  itt.

2013. április 17., szerda

Kétely



Z. kételkedett abban, hogy létezik a szomszéd macskája, mert  sohasem látta, kizárólag hallotta. Azt tudta, hogy agyában fenil-etil-amin képződött, mert érezte. Indokolatlanul jó kedvem van, mondta tükörképének borotválkozás közben. Aztán megtörölte az arcát, és dolgozni indult.
A buszon ismét felfigyelt arra, hogy örül valaminek. Folyamatosan mosolygott, az okát nem találta. A szokásaitól eltérően még a munkatársaival is kedvesen viselkedett. Érdekelni kezdte, mi zajlik a környezetében.
Munka után vidáman sétálgatott. Megcsodálta a város fényeit. Akkor szomorodott el egy pillanatra, amikor meglátta a fiatal párt. A padon ültek, és a folyó felszínét bámulták. Később a buszon végighallgatott egy veszekedést. A lány hazudott, a fiú elviselhetetlenné vált. Ezek voltak a vádak. A cipőiket nézte, miközben a leszállásra várt. Erről a jelenetről is Helga jutott eszébe. Képes lennék hazudni neki? --  kérdezte magától.
Alkohol- és csokoládéfogyasztás nélkül is megemelkedett a szervezetemben fenil-etil-amin szint. Ez arról tanúskodik, hogy a költők és emberek által szerelemként meghatározott állapotba kerültem, okoskodott magában Z., aki valaha emelt óraszámban tanult szerves kémiát.
Talán, ha Helga egy napon így szólna: képzeld Z., a fenil-etil-amin és az endorfin molekulák kölcsönhatásaként képtelen vagyok józanul gondolkodni, letáboroztál az agyam egy szegletében. Mivel ez az állapot a tudósok szerint minimum tizennyolc hónapig fennáll, tudatom veled: ez miattad van. Képtelen vagyok arra, hogy kiűzzelek a tudatomból. Mondd azt, hogy szerelmes vagyok, de az újságáruslányba. Mondd, mert akkor hirtelen csökkenne a FEA-szint, és újra normális ember lehetnék.
Z. mögött bezárult a busz ajtaja. Kételkedett abban, hogy Helga szereti, mert sohasem mondta.


Időközben arra jutottam, hogy bővítenem kell ezt a bejegyzést.  Azért, mert egyik zenekedvelő ismerősöm megosztotta az alább látható és hallható videó linkjét.A Kézi-Chopin zenekarról itt lehet bővebben olvasni. Az Asztalon áll c. munkájukat  osztom meg itt. Azért teszem, mert amikor tegnap este meghallgattam ezt a dalt, úgy éreztem, egyenesen reflektál  a gondolatra, mely a fenti szöveg formálódása közben keringett a fejemben. Ez nem más, mint egy "megmagyarázhatatlan gondolat a tudat alatt". Nálam inkább fenil-etil-amin túltengés.












2013. április 6., szombat

Z. látomása



Akkor lépjen a helyiségbe, amikor az a régi táncdal szól. Arca legyen fehér, hasonlatos egy tizennyolcadik századi dámához. A szeme jégkék színben csillogjon, a bú mellett lakjon ott a megfejthetetlen. A haja vörös, zöld ruhát viseljen. Keressen egy embert, aki én vagyok. A zene akkor szóljon a leghangosabban, amikor meglát. A dohányfüstből kibontakozva, a hamutartóban gyülekező csikkek, kiürült poharak, és az élénken beszélgető emberek forgatagában senki más ne érzékelje. Amikor felém indul, én már tudjam, ki ő. Később azért imádkozzak, ő is megsejtse. Létezésének ténye égjen a tudatomba.
Amikor felébredek, már az ágyam szélén ül. Miközben dolgozom, a vállam fölé hajolva mosolyog pontatlan táblázataim miatt. Nevet, amikor helytelen képlettel számolok, majd mérgelődve kijavítom. Mellettem ül ebéd közben, velem várja a munka végét.
Terelgesse lassan a füstöt, melynek szürkesége ne fojtsa meg  valóságom. Sejtsem rezdülését, érezzem titkát, burkoljam felhőbe. Legyen enyém.

2013. április 2., kedd

Kérdések, válaszok, kérdések

A Szárnypróba című antológia megjelenése kapcsán Lengyel János kérdéseire válaszoltam. 


Kovács Eleonórával a 2012-es ünnepi könyvhéten találkoztam először, de az írásait már korábban is olvastam az Együtt és a Partium című folyóiratokban, illetve saját blogján.  (tovább)

2013. február 26., kedd

Netnapló --- el a tó mellől




A szabályos időközönként megjelenő villamosokat, a valahová tartó autókat és a parkban sétáló embereket figyelem az ablakon keresztül.
Roppant kényelmetlen pozícióban térdelek a pamlagon (ami valójában ágyneműtartó). Az ablakunkkal szemben lévő parkban helyet kapott néhány pad. Az egyiken épp egy pár üldögél. Reggel egy középkorú férfi helyezte hátizsákját arra a padra. Kétliteres flakont húzott elő belőle, és nagyot kortyolt az aranysárga folyadékból. Eszembe jutott, hogy az emberek arra is gondolhatnak, hogy akiknek nincs otthonuk, alapból alkoholisták, isznak. Ezzel a feltételezéssel ellentétben,  hallottam már zsebpénzből élő fiatalokat arról beszélni, hogy "hétvégén iszunk". Vagy épp szerdán. Nekik még nincs felejteni való problémájuk, ők a hétköznapokból való szabadulást keresik. A felnőttek viszont  a problémákat felednék.  Aki nem lakik sehol, nincs célja, munkája, otthona, rokona, miért ne kezdené a reggelt egy kis lélekerősítővel? Senki nincs, aki figyelne, köszönne, a hogyléte felől érdeklődne, jó étvágyat kívánna azoknak az embereknek, akik ebbe a csoportba tartoznak. Sehonnan nem remélnek segítséget. Nehéz így kezdeni minden napot. Indokolt az a korty fehér bor. Miután az emberek kiűzték Istent a városokból, már Ő nem segíthet rajtuk. Ő már csak a falvak templomaiban és a nagymamák imakönyvei fölött teljesít ügyeletet.
Mintha nekem akarna ellent mondani a szemem által érzékelt valóság, felfigyelek arra, hogy sötét szoknyás nők és fekete kabátos férfiak vonulnak a templom felé, melynek kongása a szobámig hallatszik reggelente. Ilyenkor a lehúzott redőnyök mögött hallgatom, hogyan fékez a villamos, miközben negyedet üt a toronyóra. 
A ház előtt leparkol egy autó, és már csapódik is az ajtaja. Két embercsapat találkozik. A fekete dzsekit viselő, haját lófarokba kötött férfival kezet fog a zöld almát rágcsáló, öltönyös fiú. Arcáról el is tűnik a mosoly, amikor elfordul, és az autó nyitott csomagtartójában kutakodik. A másik fiú vöröses hajú, és épp a hölgyeket üdvözli. A csapat lassan indul. Az idősebb férfi becsapja a vezető ülés mellett lévő ajtót. Elindulnak. Csodálkozom, mert  nem csukják be az autót. Az almát rágcsáló fiú visszafordul, az idősebb úr még az autó mellett járkál fel és alá. A park túloldalán újabb hívek sietnek a templom felé. Egy úr és egy hölgy versenyez abban, ki ér előbb a templom bejáratához. Mintha Bethesda tavához  igyekeznének. Ha szól is a harang, a zárt ablak és a halk zene miatt sem hallhatom.
Más dolog is van, amit nem hallok meg. Délelőtt sétáltam egy kicsit. A Duna és a város pesti oldala felé néző padon elnyúlt egy idősebb nő. Lábánál két szatyor feküdt. A képet és az asszonyt szerettem volna megjegyezni, hogy később pontosabb leírást adhassak róla. Fehér alapon virágmintás, környezettudatos életmódot hangsúlyozó szatyor volt az egyik lábánál, színes táska a másik mellett. Zöld szoknyát és kockás kabátot viselt. A haja rövidre volt vágva. Az arckifejezésére voltam kíváncsi, ezért még egyszer ránéztem. Ekkor kifakadt. Senki sem szereti, ha megbámulják. Azt nem magyarázhatom, hogy pusztán azért vettem szemügyre ruházatát és rögzítettem arckifejezését, mert később beleszövöm egy történetbe. Ezért nem figyeltem bizonytalan hangjára, és a szavait sem értelmeztem. Viszont így én sem vettem tudomást a létezéséről, mint a legtöbb városlakó. Azzal, hogy megörökítem egyik írásomban, szerepet adok neki, emléke lesz, nehezebben tűnik el a semmiben. Ezt sem mondhattam. Inkább úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg. Nyugodt léptekkel tovább haladtam a kora tavaszi napsütésben, bár véletlenül sem  Bethesda tava felé.

2013. február 11., hétfő

Bartha Gusztáv kisregényének fájó valósága


Témaként a kárpátaljai valóság, jelmondatként Móricz Zsigmond gondolata szolgált a szerző számára: „Voltaképpen csak arról lehet írni, ami fáj.” A mottó (a tulajdonképpeni első mondat) sejteti, hogy valami fájni fog.
A regény hét fejezetből áll. Cselekménye 1975-1986 között játszódik Kárpátalján. Főhősként a beszélő névvel és nyughatatlan természettel ellátott Valló Pétert ismerhetjük meg. A családfő, Id. Valló Péter kizárólag borral a gyomrában képes problémamegoldásra gondolni. Valló Boris napközben a rokonok előtt szidja férjét, éjszakánként iszákosságának következményei elől menekül.
Valló Péter elsőként egy saját fekhelyről álmodik, melyet nem kell megosztania öccsével. Miután kívánsága teljesül, azt szeretné megtudni, miképpen válhatna gyorsan felnőtté. „Annál mi sem egyszerűbb: annyi pénzt kell keresned, hogy eltartsd magad!”(12.o.) –ad tanácsot Juci, a szomszédasszony.
Utóbbi személy hangsúlyos szerepet kap a Valló család életében: kölcsönt ad, vagy segítséget nyújt, amikor szükséges. Irigykedve (a házára) és megvetéssel (a cselekedetei miatt) tekintenek rá a faluban. Juci így beszél a múltjáról: „Mintha tehetnék arról, hogy beléptettek a pártba, kineveztek a kolhozban brigadérosnak! …Lesepertették velem a padlásokat – és akkor mi van? Ha nem én, megtette volna valaki más… (13.o.) Juci fiatalkorában Budapestre utazott, és egy szövőgyárban vállalt munkát. Hazatérését követően a családja elutasította. Ezt követően kezdett a kolhozban dolgozni. „Az aborában hűltem ki, ott háltam a szénában hetekig, onnan jártam lázas betegen filléres napszámba: krumplit vájni, málét törni a nagygazdákhoz, mert az én drága, kedves édesanyám a rédelyére se engedett fel, mikor hazajöttem Pestről. Köszönöm, mindenkinek mindent köszönök! Legfőképpen: bátyjaimnak a hazugságot, amivel kisemmiztek a vagyonból.” (26.o.) Az orvos szívnagyobbodást diagnosztizál Juci esetében. Amikor megtudja, így reagál: „Mától konyakot vedelek, úri cigit szívok – tojok a világra! (26.o.) Id. Valló Péter után Juci a második személy, aki a gondok megoldása helyett alkohol fogyaszt.
Péter megfogadja a tanácsot: munkát vállal a kolhozban. A fizikai megterhelés miatt a tizenkét éves gyerek fáradékonnyá válik és gyengén teljesít az iskolában. A családnak elsőként a felnőtté válás kudarca miatt keletkezett problémára kell megoldást találnia. Ekkor Valló Péter borért szalajtja fiát, Boris cselekszik: orvosi vizsgálatra indul gyermekével. Az anyát a városban elmarasztalják. A szomszédasszony felajánlja segítségét. Közbenjárásának köszönhetően a szülők elkerülték a felelősségre vonást: a helyi vezetés elrendelte Péter átnevelését. A folyamat felügyelete Juci „pártfeladata” lesz.
A családban tapasztalható nyomás kedvezőtlenül hat Péterre. „Juci iszik, alszik rá egy nagyot, nekem meg haza kell mennem … a veszedelembe.” (27.o.) – gondolja Péter, amikor haza indul a szomszédból. Békét a családban nem talál: apja iszik, anyja menekül, öccse gyermek, ő magányos. A kudarccal vegyülő teljesítménykényszer, valamint Juci halálának feldolgozatlansága is hozzájárul Péter három hetes odesszai csavargásához. Ezt a következő idézet érzékelteti: „Valami rettentően kezdett hiányozni az életéből, s bár körülírni sem tudta, nem hogy nevén nevezni, de afelől nem volt kétsége, hogy az a valami létező dolog, s a körülötte élők birtokában van.” (58.o.) Haragban a külvilággal és önmagával, három hetet tölt Odesszában, egyedül. Mindez a jellemén keveset változtat. A számonkérés elkerüli.
A harmadik konfliktust az alkohol hozza felszínre. Péter ebben az esetben is elkerüli a felelősségre vonást. Leendő apósától munkát kap a helyi „saslikozó”-ban. Péternek megtetszik munkatársa, a csinos szakácsnő. Az alkoholfogyasztásra való hajlamon túl ez a második jellemvonás, mely megegyezik Id. Valló Péter viselkedésmintájával. Ezt úgy is magyarázhatjuk, hogy az öregebb Valló valójában a főhős idősebb változata. Esetleg fordítva. A Valló férfiak képtelenek kilépni a számukra genetikailag predestinálódott életmodellből. A tiszta és naiv gyermekből felelőtlen kamasz (ellopta a család pénzét), alkoholt kedvelő legény (mámorában, a pletyka szerint, szégyenbe hozta Varga Pannit) és csalárd vőlegény (Macára, a szakácsnőre vágyakozott) vált. Ezek a tulajdonságokat nem ítélhetjük el, mert saját belsőnkben megbújó jellemvonásokról van szó. Ezáltal a történet közelebb kerül az olvasóhoz.
A negyedik konfliktuspont egy Pétertől függetlenül kiinduló esemény következménye. Ez azt sugallhatja, hogy az események alakulása meghaladja az egyszerű ember erőfeszítéseit. A főhős jövője a génjeiben predestinálódott, a kör bezárul, a cselekmény véget ér.
A kifejezések (abora, bádog, bőrujjas, fejőnő), élethelyzetek (a közös vagyon saját érdekű megkárosítása, alkoholizmus), jellemvonások (trapéznadrágra áhítozó gyerek, aktív párttag) azt a korszakot mutatják be, melynek utórezgései ma is érzékelhetőek Kárpátalján. A regény rögzíti a Szovjetunió bomlási folyamata alatt tapasztalt társadalmi jelenségeket. Ezek közé tartozik az alkoholizmus, valamint a közös vagyon hanyag kezelése. „Pénzt csinált Vallóné a Jucival közös, feketeborssal és tehénvajjal folytatott seftből, pénzt a konzervgyárból kilopott cukorból, de a pénzkeresés igazi ízére akkor érzett rá, mikor id. Valló Péter fizetését téglában vették ki, s a feketén tovább adott tégla ezer darabonként 40 rubel tiszta nyereséget hozott.” (43.o.) A jelenséggel kapcsolatban Péter így érez: „az emberi nemtörődömség kártétele mellett Péter szomorúsága nagyon hamar el tudott törpülni. Olyannyira, hogy mire észrevette, már káromkodott, dühöngött: „Húsz, mit húsz: száz év alatt sem lehet helyreállítani, jóvátenni a rombolást!” (79.o.).
A regényből megismert szereplők ma is a falvak lakói. A jelen kor Valló Péterkéje nem dikóra, hanem internetre és okostelefonra vágyakozna Péter gyermekkorában „Nem volt a boltokban cukor, ecet – hiánycikké vált az étolaj, a cigaretta – nem baj; órákat álltak sorba az emberek kenyérért, növényi zsírért  nem baj, csak háború nem legyen!” (54.o.) Ma a kínálat bőséges, viszont szűkre szabott a családi költségvetés. Az emberek ma is szívesen iszogatnak problémamegoldás helyett. A Valló Péter lelkében a sajgással együtt tudatosul: képtelen változtatni az élethelyzetén.. Ez ma is tapasztalható. A kisregény utolsó gondolata magyarázza a történéseket és alátámasztja az első mondatot:„Nagy, nagyon nagy ürességet érzett ott, legbelül. Megmásíthatatlan, gyorsan cikázó, sajgó emlékképekké hullott szét egész addigi élete.” (112.o.)
Bartha Gusztáv kisregénye az olvasó számára egy ma már nem létező világot nyit meg (a Szovjetunió létezésének utolsó évei), melynek gyermekei (a felnőtt Valló Péterek) közöttünk élnek. Ők hallgatnak. Helyettük a regény mesél.

(Bartha Gusztáv. Sajgás. - Ungvár: Intermix Kiadó, 2008. – 112.o.)

Megjelent: Együtt, 2012/ 6.




2013. február 2., szombat

Szárnyak és linkek

 

 Az alább olvasható írásomat azért teszem közzé ismét, mert  ez is megtalálható a Szárnypróba c. antológiában. A friss megjelenésű kiadvány kárpátaljai fiatalok verseit és prózáit tartalmazza. A kiadvánnyal kapcsolatos bővebb információk a következő linken hallhatóak, itt.

 

 

 Suttogok,


pedig legszívesebben ordítanék. Nyugodtnak mutatkozom, de forr bennem a düh. Szeretném a füledbe kiáltani, hogy haragszom rád. Ketten álltunk a gödör fölött. A mélyére néztünk, te elsétáltál. Beleszédültem. Segítségért kiáltottam, te már messze voltál. Nem védtél meg, amikor bántottak. Be akartak törni a szentélyembe. Ott ültél, és annyit mondtál, hogy. Na most már elég legyen, nem

foglalkozom ezzel, mert kelet felől felénk gomolyog egy hatalmas felhő. Sötét, és villámokat szór. Maga alá temet mindent. Elsöpri a házakat, nádszékekkel hordja tele a főteret. A vattacukrot áruló férfi a pálcikák után fut. A bohóc szájtátva bámulja a forgószél közepén lévő szárnyas villanymozdonyt. Az elektromos kisülések miatt tönkrementek a telefonok, szünetel az internet-szolgáltatás. Emiatt húsz fiatal ragadt a közösségi oldalalakon. Nem tudnak kilépni. Képtelenek a viharfelhőre nézni. Eső lesz, jegyzi meg a szemüveges bácsi, és letörli szakálláról a sörhabot. Dél van, még

a vészharangok sem szólnak. Ekkor ért a fekete viharfelhő a város fölé. A közepén ott ült a főmetsző. Keze helyén egy hatalmas olló, és csak arra vár, hogy eleredjen az eső. Vörös, mint amikor

a vér sugárban tör elő a disznó torkából –– ezt írta hétévesen. Dolgozat helyett. A pszichológus azt mondta, hogy elfojtott agresszió miatt a gyerek túlságosan ingatag, és írassák be dzsúdóra vagy járjon futni. A futásból nem lett semmi, mert a város másik végére kellett volna vinni, és sem apus, sem anya nem áldozott erre. Pénzt és energiát nem kímélve a gyermekük jövőjén dolgoztak, de időt, azt nem. Vesztegetnek. Akkor inkább a harc. Legalább megvédi magát az utcán. Nem tudták otthon, mi az a gang. A gongról azonban már hallottak. Ők pedig minden szerda este összegyűltek a tornaterem mögötti fészerben, és kiosztották a tennivalókat. Te ma lelépsz fizetés nélkül a pizzázóból, mi pedig az öreg koldusasszony kezéből lopjuk ki a pénzt. A tetőpont az volt, amikor az egyik szobatársát is megverte, mert kinyitotta a hűtőt, ahonnan kigurult, majd összetört egy üveg sör. Megrugdostam, dicsekedte a Tiltott Gyümölcsnek. Így nevezett minden lányt, akinek volt barátja. 

Tíz éves voltam, amikor az utcánkban, a ház előtt rágyújtottam, a szomszéd néni meg kinézett az ablakon, és  felelősségre vont. Igen, a szüleim is tudnak arról, hogy dohányzom, majd elpöccintettem a csikket. A néni ekkor bezárta az ablakot. Amikor megkaptam az új kocsimat, elvittem egy körre. Persze akkor is volt egy Tiltott Gyümi ––– ezt már a haveroknak mesélte, miközben whiskyt kortyolgatott. Elmentem vele az Ophéliába. Épp pezsgőt rendeltem, amikor belépett az akkori barátnőm. Szintén egy pasival.  Mondtam neki, hogy legalább ne arra a helyre jött volna, ahol először randiztunk. Végül is nem hisztizett. Egyrészt kidumáltam magam, másrészt ő is más pasival

érkezett  a vihar gyorsan és feltartóztathatatlanul. Már csak a fiú állt a téren. Dacolt a széllel, pedig miatta nem tudott rágyújatni. Próbálkozott, majd elhajította a cigarettát. Most is a lányra várt. A Tiltott Gyümölcsre. Arra viszont nem számított, hogy ketten érkeznek. Megálltak előtte. Egyforma ruhában, a hajuk két varkocsba fonva. Valami divathóbort miatt halálfejes masnival. Arcukon fehér púder. Az egyik Gyümi kezében balta. Ekkor felismerte őket. Nyári kaland, kettes számú. Először az idősebb, aztán a fiatalabb. A  két nővér össze is veszett miatta. Meglátta a folyópart felől közelegni a szép szál vörös démont. A szemei most is olyan is olyan kifejezően szuggesztívek. Most érkezik az idegesítően szép, világosbarna hajú lány. A diszkóban látta őt először. A nevét sem jegyezte meg. Mindegyiket kedvesemnek szólította. Lassan megtelik a tér lányokkal. Többnyire szőkék, szépek, és dühösek. Valahai kalandok. Körbeveszik az Alfa Hímet. Persze csak saját maga gondolja ezt. Szétválik a sor, és közelít felé egy vörös hajú lány. Felismeri benne Katát. Szétnyitja ajkait, és elsuttog egy varázsigét. Haragszom, elhagytál. A többi lány kántálva ismétli. Boszorkányok, sziszeg a fiú. Közben a felhő megállíthatatlanul közeleg. A tér közepére ért. A közepéből kiszáll az idegesítően szép lány. Segítségért kiáltottam, elsétáltál.  A kezében tartott metszőkést elhúzza a fiú arca előtt. Ami a számodra a legkedvesebb, mondja a lány halkan és nyugodtan. Annak ellenére,

hogy legszívesebben ordítana. Nyugodtnak mutatkozik, pedig forr benne a düh. Mindannyiukban. A fiú fülébe és a világba kiáltaná, hogy haragszik rá. Gyűlöli. Mert ketten álltak. Jártak. Elárulta, megcsalta, kidobta, bedobta, a gödörbe taszította. Nem védte meg, hanem sértette. Betört a világába, és azt mondta, hogy most már elég, többé nem mondod nekem udvariasságból, azt, hogy. Felbőgött a fűrész.  A térről már rég eltűnt mindenki a vihar miatt, így senki sem hallhatta a végtag kockakőre hullásának zaját. Nem volt nagy zörej, csak a vér spriccelt vékony sugárban. Disznóölés van, mondta a lány, majd zsákmánya holt fejére tette a lábát. Mint gyermekkorában, a fogalmazásban.  Lefotózták a hölgyek. Feltöltötték a közösségi oldalra, majd mindannyian beszálltak a közösen alkotott forgószélbe, és a rituális csonkítással kapcsolatos élményeiket megosztották, majd  lájkolták a disznóölés pont kom-on.
Szárnypróba. (Szerk.: Csordás László) -- Ungvár: Intermix Kiadó, 2013. - 88.o.