2013. február 26., kedd

Netnapló --- el a tó mellől




A szabályos időközönként megjelenő villamosokat, a valahová tartó autókat és a parkban sétáló embereket figyelem az ablakon keresztül.
Roppant kényelmetlen pozícióban térdelek a pamlagon (ami valójában ágyneműtartó). Az ablakunkkal szemben lévő parkban helyet kapott néhány pad. Az egyiken épp egy pár üldögél. Reggel egy középkorú férfi helyezte hátizsákját arra a padra. Kétliteres flakont húzott elő belőle, és nagyot kortyolt az aranysárga folyadékból. Eszembe jutott, hogy az emberek arra is gondolhatnak, hogy akiknek nincs otthonuk, alapból alkoholisták, isznak. Ezzel a feltételezéssel ellentétben,  hallottam már zsebpénzből élő fiatalokat arról beszélni, hogy "hétvégén iszunk". Vagy épp szerdán. Nekik még nincs felejteni való problémájuk, ők a hétköznapokból való szabadulást keresik. A felnőttek viszont  a problémákat felednék.  Aki nem lakik sehol, nincs célja, munkája, otthona, rokona, miért ne kezdené a reggelt egy kis lélekerősítővel? Senki nincs, aki figyelne, köszönne, a hogyléte felől érdeklődne, jó étvágyat kívánna azoknak az embereknek, akik ebbe a csoportba tartoznak. Sehonnan nem remélnek segítséget. Nehéz így kezdeni minden napot. Indokolt az a korty fehér bor. Miután az emberek kiűzték Istent a városokból, már Ő nem segíthet rajtuk. Ő már csak a falvak templomaiban és a nagymamák imakönyvei fölött teljesít ügyeletet.
Mintha nekem akarna ellent mondani a szemem által érzékelt valóság, felfigyelek arra, hogy sötét szoknyás nők és fekete kabátos férfiak vonulnak a templom felé, melynek kongása a szobámig hallatszik reggelente. Ilyenkor a lehúzott redőnyök mögött hallgatom, hogyan fékez a villamos, miközben negyedet üt a toronyóra. 
A ház előtt leparkol egy autó, és már csapódik is az ajtaja. Két embercsapat találkozik. A fekete dzsekit viselő, haját lófarokba kötött férfival kezet fog a zöld almát rágcsáló, öltönyös fiú. Arcáról el is tűnik a mosoly, amikor elfordul, és az autó nyitott csomagtartójában kutakodik. A másik fiú vöröses hajú, és épp a hölgyeket üdvözli. A csapat lassan indul. Az idősebb férfi becsapja a vezető ülés mellett lévő ajtót. Elindulnak. Csodálkozom, mert  nem csukják be az autót. Az almát rágcsáló fiú visszafordul, az idősebb úr még az autó mellett járkál fel és alá. A park túloldalán újabb hívek sietnek a templom felé. Egy úr és egy hölgy versenyez abban, ki ér előbb a templom bejáratához. Mintha Bethesda tavához  igyekeznének. Ha szól is a harang, a zárt ablak és a halk zene miatt sem hallhatom.
Más dolog is van, amit nem hallok meg. Délelőtt sétáltam egy kicsit. A Duna és a város pesti oldala felé néző padon elnyúlt egy idősebb nő. Lábánál két szatyor feküdt. A képet és az asszonyt szerettem volna megjegyezni, hogy később pontosabb leírást adhassak róla. Fehér alapon virágmintás, környezettudatos életmódot hangsúlyozó szatyor volt az egyik lábánál, színes táska a másik mellett. Zöld szoknyát és kockás kabátot viselt. A haja rövidre volt vágva. Az arckifejezésére voltam kíváncsi, ezért még egyszer ránéztem. Ekkor kifakadt. Senki sem szereti, ha megbámulják. Azt nem magyarázhatom, hogy pusztán azért vettem szemügyre ruházatát és rögzítettem arckifejezését, mert később beleszövöm egy történetbe. Ezért nem figyeltem bizonytalan hangjára, és a szavait sem értelmeztem. Viszont így én sem vettem tudomást a létezéséről, mint a legtöbb városlakó. Azzal, hogy megörökítem egyik írásomban, szerepet adok neki, emléke lesz, nehezebben tűnik el a semmiben. Ezt sem mondhattam. Inkább úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg. Nyugodt léptekkel tovább haladtam a kora tavaszi napsütésben, bár véletlenül sem  Bethesda tava felé.