2014. október 27., hétfő

(Rém)álmaidban a valóság



A Faun labirintusa olyan, mintha gyermekkori rémálmod ötvöződött volna a kedvenc meséddel. Guillermo Del Toro mexikói forgatókönyvíró, filmrendező 2006-os alkotásában finoman adagolta az összetevőket a valóság (spanyol polgárháború vége, 1944), a mesevilág (eltévelyedett hercegnő) és válságba jutott gyermek (édesapját elveszítette, anyja másodszor tévesen választott férjet) külvilág-szemléletének mozaikjait. Az eredmény: a néző figyelmét lekötő, gondolkodásra ösztönző történet, melynek elbeszélési módja a film (nem kizárólag  szöveg, valamint párbeszéd, hanem film; egy komplex mű, mely által zene, díszlet, maszk, színészi játék alkot egészet).
A történetmesélésben jelentős szerepet kapnak a meséből átvett elemek: a történetet/ cselekmény elbeszélését keretbe foglalja a mesélő szövege. A mesélő felolvashatná a keretmondatokat egy könyvből, kandalló mellett ülve, gyermekekkel körülvéve (ha ezt kivitelezte volna a forgatókönyvíró, akkor még egyet csavart volna a történetmesélésen, mint például Umberto Eco tette A rózsa neve kerettörténetének megalkotásakor, valamint Christopher Nolan az Eredet esetében, utóbbiban a maximálisra hatványozva az egy időben végbemenő történetmesélés szintjeit). 
A Faun labirintusa esetében a befogadó a mesélő szövege által szembesül egy történettel: a föld alatti, titkos birodalomból egy hercegkisasszony a napfényre vágyott, elhagyta atyja birodalmát, de a hideg külvilágban (valóságban) megfagyott magányában. Azonban nem mese lenne az alaptörténet, ha elmaradna a boldog befejezés lehetősége: a király tudja, hogy lányának lelke egyszer visszatérhet a birodalomba, a korábbitól eltérő fizikai formában. Eddig tart a mese, és színre lép a mesekönyvet forgató kislány. Megismerjük Ofeliát, aki várandós édesanyjával, Carmennel utazik a második férjéhez. Vidal kapitányról hamar kiderül, hogy könyörtelen és szenvtelenül képes embereket információszerzés céljából kínozni, valamint ok nélkül kivégezni. Ő egy katona, aki a spanyol polgárháború végén az általa  lázadóknak tekintett emberek kiiktatását tekinti elsődleges feladatának. Ez után következik az életében minden más, például a születendő fiához való ragaszkodás, vagy a feleségéről való gondoskodás.

Carmen (Ofelia édesanyja) gyenge (fizikailag és lelkileg), szenvedő nő. Kiderül, hogy a kislány apja szabó volt, a kapitány egyenruháját varrta korábban, innen az ismeretség. A szabó meghalt a háborúban (miért Dávid és Betsabé története jut eszembe emiatt?) és a tiszt feleségül vette az asszonyt. A nő talán szükségszerűnek tartotta ezt a lépést, mert özvegyként küzdenie kellett a létfenntartásért, anyagilag megkönnyítette helyzetét (és lányáét) egy férj. Vidal kapitánynak viszont szüksége volt egy nőre, aki fiút szülhet neki. A történetből még az is kiderül, hogy Vidal apja is katona volt, a harctéren esett el, halála előtt összetörte az óráját, és azt kérte, hogy mondják el a fiának, pontosan mikor halt meg. A történetet ő tagadta, viszont az egyik jelenetben egy régi zsebórát javított, melyet néha elővett a zsebéből, és a végjáték előtt is ellenőrizte az időt.

     Ofelia talán a meseolvasásnak köszönhetően (túlzott fantáziagyarapodás) a közeli erdőben rögtön felfedez egy tündért,  és akkor sem csodálkozik, amikor a Faunnal találkozik, aki  ijesztő (a jelmez fejrésze kicsit egy James Cameron-féle nav'i-ra emlékeztet, kivéve a szarvakat), de a lány nem rémült. 
 Megtudja, hogy ő a hercegnő, és nem kételkedik. Ettől kezdve ismét két világban létezik egyszerre. Azért ismét, mert korábban is ezt tette: elvonult a mesevilágba apja halálának  és anyja második házasságának következményei elől. A mesevilágban a Faun tanácsát követi: bemerészkedik a fa odvába, hogy legyőzze a varangyot, mely nem hagyja virágozni a fát. Íme a meséből kölcsönzött alkotóelem:  három próba, gonosz varangy, a fa odváról még az Álmosvölgy legendájának egyik jelenete is eszünkbe juthat. Ofelia az első próbát teljesíti, rátalál a kulcsra. Azonban itt ütközik a mese a valósággal: a próba idejére eltűnt a házból, anyja aggódott miatta, mindez következményekkel jár, büntetésből nem  vacsorázhat.
A második próba említése kihagyhatatlan: a Fauntól kap egy krétát, mellyel ajtót rajzolhat a szobája falára, ezáltal egy másik világba jut. Ebben a valóságban (díszletben) megelevenedik egy rémálom: a kandallóban pattog a tűz, az asztal roskadásig megrakott ételekkel. Az asztalfőn vészes mozdulatlanságban egy lény ül. A teste aszott, a bőre fehér, a koponyája deformált, szemgolyóit az előtte lévő  tányéron helyezték el. A kislány nem döbben meg, a kulccsal kinyitja a  szekrénykét, elővesz egy tőrt. Azonban hibát követ el: megkóstol egy szőlőszemet, a lény felébred, a homokóra szerint a feladat elvégzésére adott idő lejárt, egy tündér a lény martaléka lesz, a lány menekül. Időben visszatér a szobájába, de a próbán elbukott. Ezt a Faun is hangsúlyozza, és figyelmezteti, hogy most már soha nem térhet vissza atyja birodalmába. 



A mandragóra gyökérről nem is szóltam, de ez eléggé okkult történetszálnak tűnt.





Közben a külvilágban a polgárháború is zajlik, Vidal kapitány egyre szadistább. 




       Ofelia elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, vagy túlságosan mélyen éli meg az eseményeket, mert nem mutat kétségbeesést anyja halála után sem, noha egyedül maradt. A Faun még egyszer meglátogatja, és azt kéri, vigye el újszülött öccsét az erdőbe. Ő megteszi, de nem hajlandó feláldozni annak érdekében, hogy visszatérhessen a birodalomba. Ezen a ponton találkozik a való és a mesevilág: a kapitány (talán épp nem túlságosan tisztaszívű, és emiatt) nem látja a Faunt, akivel a lány alkudozik. Elveszi a kisfiút, elindul vele, a lány tiltakozik, és kap egy golyót. Ofelia vére áldozathozatal (nem ontotta testvére vérét) és a valóságban is lezárul a cselekmény (a tiszt elnyeri büntetését, és ígéretet kap arról, hogy a fia soha nem fog hallani róla).

A végjátékban Ofelia megérkezik a titkos birodalom palotájába, ahol az idős király fogadja, mint az országát elhagyó hercegkisasszonyt, mellette anyja ül a trónon.

A történetet a mesélő szavai zárják. Megtudjuk, hogy a hercegnő sokáig uralkodott apja birodalmában, ennek nyomai a külvilágban is észrevehetőek azok számára, akik tudják, hová nézzenek.

Az utolsó mondat megér egy értelmezési kísérletet. A kislány már a helyszínre érkezésének első napján, az erdőben, egy nagyranőtt, és csúnya bogárról megmondta, hogy tündér. Később a bogár visszatért hozzá, és felvette a mesekönyvben ábrázolt tündér alakját. Az utolsó mondat (is) egy üzenet a néző/ befogadó felé. A kérdés az, hogyan értelmezzük? Úgy is felfoghatjuk, hogy lássuk meg a valóságunkban a szépet, akár a természetben, akár az utcán látható jelenetben (egymást szerető emberek találkozása, aranyos kisgyermek csevegése a buszon, a helyet átadó fiatal előzékenysége). Ez azonban túlságosan egyszerű és elcsépelt értelmezési lehetőség lenne, ugyanakkor nem az egyetlen. Ezt az üzenetet jelen pillanatban inkább így fordítanám le: az általános, elsődleges, gyorsan levont következtetések ne uralják a valóságértelmezésed. Láthatod tündérnek a bogarat, Gregor Samsának a csótányt, és fordítva. Ugyanakkor: nem feledkezhetsz meg a valóságról sem. Kint dúlhat polgárháború (mint a filmben is), belül lehetsz hercegkisasszony. Azonban felelősséggel kell uralkodnod belső királyságodban és a hasonlóképpen tevékenykedned a külvilágban is. Ezáltal talán te is egyike lehetsz azoknak az embereknek, akik tudják, hová nézzenek. Anélkül, hogy a valóság szörnyei károsítanák képzelt, vagy épp belső birodalmukat.

Azonban a fenti értelmezést is át kell húznom, ki kell törölnöm, mert harcolok az eszmék ellen, és sokatmondásra törekvő lenne a szöveg, ha maradna a kint dúlhat polgárháború (mint a filmben is), belül lehetsz hercegkisasszony   gondolat (és a fenti bekezdés). Elégedjünk meg inkább annyival, hogy a film kellemes kikapcsolódás, gondolatébresztés a muglik számára, miközben a valóság érzékelhetetlen részéről (annak eszméjéről) üzen.




A képek forrása: Filmkatalógus.hu http://www.filmkatalogus.hu/A-faun-labirintusa--kepek-f18273
http://szepkepek.bloglap.hu/cikkek/mandragora-gyoker-29545/
 http://viewfromacouch.wordpress.com/2010/05/25/13-pans-labyrinth-my-mother-told-me-to-be-wary-of-fauns/



Idealista jegyzet




Ideje már írni. Azért, mert, ha nem teszem, elfelejtem. Ez bizonyára teljes sötétséget és mély fájdalmat okoz(hat) valahol egy megfoghatatlan térben, melyet az ember nevezett már szívnek, bensőnek; amit úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a lelkem mélyén (amennyiben nem vitatnám a saját szövegem formáját).
A kérdés: miért? A válasz csak annyi, hogy miért nem? Muszáj, mert e nélkül nem lehet (létezni, élni). Valójában lehetséges, csakhogy színtelen. Mondhatnám, hogy átlagos, középszerű, de akkor arra lehetne gondolni, hogy magamat rendelem magasra; valójában ellenkező a helyzet. 
Tehát: nem lehet, pontosabban, nem érdemes (mondjuk úgy) szövegalkotás nélkül tengetni a napokat. Itt következhetnének a hasonlatok, melyek később törlésre kerülnének, gondolván, hogy idealista nem lehetek, az nem jó, helytelen, csak (rózsaszín) felhőket lehet készíteni idealistaként, holott a cél inkább valamiféle szövegből alkotott valóság létrehozása. (Valószínűleg ez  sem más, mint egy idealista célja).




 

2014. szeptember 13., szombat

Z. és a hetedik ajtó



Az alábbi történetet egyik ismerősöm, Z. mesélte nekem, miközben sietős kézzel gördítette le egyik italt a másik után. Kevés só, citrom, majd a következő. Nehezen bírtam szóra, heteken keresztül bűvöltem. Azt mondtam neki, érdekel, mi történt vele, fizettem pár kört, és az együttérzés látszatát keltve hallgattam. Talán két hét is eltelhetett, amikor végre a kezembe nyomott pár gyűrött papírlapot. Ez a naplóm egy része, mondta, majd ivott tovább.
*
Több méter mélyen vagyok eltemetve a gondolataim alatt. Hall valaki? A testem mechanikus gépezet. Automatikusan működik akkor is, amikor az énem a tudatom mélyére süllyed. Ilyenkor az emberek azt látják, hogy udvariatlan voltam, én pedig két perccel később döbbenek rá, hogy megint nem köszöntem. A testem végighalad a folyosón, miközben azt parancsolom a szememnek, hogy ne a csempét nézze. Pár lépés, és nyílik az ajtó. Odabenn talán egy óriáshernyó vár a következő fejadagra. Mivel táplálkozik a hernyó? Elfogyasztja a levelet, melyen megtelepszik. Egy pillanatra megállok a folyosón, lehunyom a szemem, hogy ismét élesen elkülönüljenek a körvonalak.
Amikor felnézek, már a házunk udvarán, egy virágoskert előtt találom magam. A kapu magas, nem érem el a kilincset, a betonon egy hernyó csúszik. Figyelem a felnőtt ember tenyerével megegyező méretű hernyó araszolását. Nyálkás csíkot húz maga után, és harsány zöld színben pompázik, fekete pöttyei és hosszú szőrszálai vannak. Állok, és figyelem a hernyó lassú előrehaladását, miközben arról próbálom meggyőzni magam, hogy soha nem fog a bőrömön csúszni.
Telik az idő, egyre magasabb vagyok. A kezemmel már szabadon elérem a virágoskert kapujának kilincsét. Úgy érzem, hogy a nagy hernyót csak álmodtam valamikor.
*
A vonatra várok, ködös a reggel, a közeli faluban harangoznak. Lezárul a sorompó, a mozdony érkezésére számítok. Ekkor ismét felvillan a gyermekkoromban látott hernyó alakja. Lehunyom a szemem, összeszorítom az öklöm, hogy amikor ismét körülnézek, eltűnjön a borzongás és az ismerős rettenet.
A mozdony sisteregve fékez, hallom, hogy kinyílnak az ajtók, utasok szállnak le, valaki füttyent, a vonat hamarosan indul. Kipattan a szemem, hogy ne mulasszam el a felszállást. Időm sem marad a csodálkozásra, gyorsan kell döntenem, végül a kíváncsiság miatt hagyom, hogy bezáruljon mögöttem az ajtó. Eközben az agyam próbálja feldolgozni, amit a szemem lát. A vagonokat kívülről zöldre festették, belülről a falak rozsdásnak tűnnek, azonban amikor felszállás közben véletlenül hozzáértem a fal felületéhez, ujjperceim eltűntek a képlékeny szerves anyagban. Ekkor ismét eszembe jut a hernyó, és rádöbbenek, hogy a belsejében sétálok. Sehol sem találok megfelelő ülőhelyet, végül eljutok a mozdonyvezető kabinjáig. Tudom, ha az ajtót sikerül kinyitnom, a hernyó fejében találom magam. Ott is foglyul ejtett utasokat találok? Csukott szemmel kinyitom az ajtót, de a következő pillanatban már a folyosón találom magam.
Fekete és fehér csempe váltja egymást, kizárólag a fekete kockákra lépek, emiatt lassan haladok. Megtörlöm a homlokom, ismét felveszem az itt felejtett, elemózsiával teli vödröt. A zsebemből előveszem a kulcscsomót, és kinyitom a hetedik ajtót, hogy megetessem a foglyul ejtett hernyókirályt.
*
Akkoriban zűrös volt az életem a válás és a gyermekelhelyezési per miatt, nem tudtam a következő héten visszamenni a kocsmába, hogy magyarázatot kérjek Z.-től az általa leírtakra. A következő hónapban nyitottam be ismét a kocsmába, de nem láttam a pult mellett könyöklő Z.-t. Kérdezősködtem a csapostól és a törzsvendégeket ismerő pincértől is, de egyikük sem emlékezett az általam leírt személyre. Ettől egyre idegesebb lettem, agresszívabban kérdezősködtem, végül a biztonsági őr vezetett ki. Miközben kitessékelt, még mindig szentségeltem, és azt az embert kerestem, akivel egy hónapja beszélgettem a szélső asztalnál. Erre az őr rám nézett, és azt mondta, hogy fejezzem már be, mert mindig egyedül ittam.
*
Ültem a járda szélén, bambán bámultam a hópelyheket, a városban valahol fékezett egy autó, én pedig rájöttem, hogy Z. belépett a hetedik ajtón, nélkülem.

Megjelent: Együtt, 2014/4