2016. december 30., péntek

Retesz



Az ajtónak dőlve hallgatózott. A szapora és hangosnak tűnő szívdobogás ellehetetlenítette a folyosóról érkező zaj elemzését. Szemét lehunyta, tenyerét homlokára szorìtotta. Mély lélegzetet vett, arra gondolt, hogy megnyugszik.
Még nem tudják, hogy itt vagy, szólalt meg valaki a háta mögött. Olimpia meglepődött: miután besurrant a lakásba, benézett az ajtók mögé, a szekrények mélyére. Senkit sem látott.
Mimóza vagyok, nyújtott kezet az ismeretlen. Az erkélyen voltam, tette hozzá. Olimpia a sután kinyújott kezet nézte, nem reagált. Hátat fordított, egy gyereklánnyal szemben erőfölénnyel rendelkezik. Abban az esetben, ha Mimóza egyedül van.
Ő Philipposz, hallotta ismét Mimóza hangját. Az erkélyről a szobába lépő, sárga nadrágos alak egy falra akasztható tükröt szorongatott a kezében. Szótlanul helyet foglalt az egyik fotelben, és nikotintapaszt helyezett a karjára. Olimpia egyre nyugtalanabbá vált. Most már biztos, hogy utolérik, gondolta.
Kik azok az arcmetszők, kérdezte Mimóza, miközben szórakozottan felvett egy könyvet a padlóról.
A városban, a kataklizma előtt, kezdte elfulladó hangon Olimpia.
Tudom, intette le Mimóza, Philipposz látta őket.
Te nem? érdeklődött Olimpia.
Sohasem lépek ki a szabadba, válaszolt Mimóza. Összeráncolt szemöldökkel felnézett a könyvből. Régen egy pszichiáter arra készült, hogy tudassa velem a diagnózist, vagy legalább javasoljon néhány gyógyszert.
És? kérdezte Olimpia. Furcsa módon érdekelni kezdte, amit Mimóza sajátosan makogva előadott.
Megérkeztek az arcmetszők, felelte lesújtó pillantással Mimóza. Olimpiának nem maradt ideje azon gondolkodni, hogy ez a tény a múltra vagy a jelenre vonatkozik-e, ugyanis zajt hallott a folyosóról.
Mintha nehéz zsákot vonszolnának a betonon, legalább ketten vannak, gondolta Olimpia. Lehunyta a szemét, és látni vélte, ahogyan közelednek a szürke köpenyt viselő Metszők. Az újvárosi busztragédia után kapták ezt az elnevezést. A helyi újságok közzétették a találgatásokon alapuló fantomképeket, majd az áldozatok rokonaival készített interjúkat. A közvélemény megdöbbent. A városlakòk bizalmatlanok lettek kezdetben az óvárosiakkal, majd mindenkivel szemben, aki idegennek látszott. Később már képtelenség volt különbséget tenni a polgárok között. Ekkorra a napilapok is megszűntek.
Olimpia kinyitotta a szemét, mert érezte, hogy valaki a karját szorítja. A kulcs, mondta Philipposz. Olimpia értetlenül nézett maga elé.
Hátha benyitnak, a zár, ismételte Philipposz.
Mimóza halkan dünnyögött, miközben a szőnyegen szétszórt könyveket csoportosította. Philipposz az ajtó mellett állva Olimpia karját szorította, közben körmével a tükör felületét karcolgatta. Olimpia megértette, hogy Philipposz arra kéri, fordítsa el a zárban a kulcsot. Úgy érezte, nem kap levegőt. Hiányzott a kulcs. Hallotta, hogy a közelben nyikorog egy ajtó. Philipposz óvatosan a szőnyegre helyezte a tükröt, majd halkan helyére igazìtotta az ajtót záró reteszt.
Aztán hosszú időn keresztül lélegzetvisszafojtva várakoztak. 






Megjelent itt: Együtt, 2016/4, 22-23., valamint  kvit.hu.





2016. május 6., péntek

A tintásüveg

Olimpia azonnal megszabadult volna a bizonyítéktól, annak érdekében, hogy a bírák előtt később magabiztosan állíthassa: nem ő árulta el Z.-t. Ha már nincs birtokában a tinta és a papír, senki sem vádolhatja meg, gondolta ő. Ekkor még nem merült fel benne a hamis bizonyíték létrehozásának lehetősége.
A szembesítés is megvalósítható, de ki hinne Z.-nek? Viselkedésével aláásta saját szavahihetőségét. Az esti frissítésben látott elmeintézeti szökevény, aki megtámadott egy babakocsis anyukát, nem számíthat a közvélemény jóindulatára.
Olimpia azon gondolkodott, hová rejtse a plakát készítésekor használt tinta maradékát. A közvetlen környezetét, saját munkaasztalát figyelhette, ott biztonságban őrizhette volna az üvegcsét. A kötelező munkahelyi átvizsgálás alkalmával azonban képtelen lett volna hihető magyarázattal szolgálni. Rejtekhelyet kellett találnia. A papírt az irodai hulladék égetése közben megsemmisítette. Ezt követően erősödött az érzése, hogy figyelik.
Ez utóbbi, nyugtalanító sejtésen kívül ott lappangott a tudat is, hogy elárulta Z.-t, és mindez kitudódhat. Elképzelte, milyen arckifejezéssel néz majd rá Z. emiatt. Reményvesztve, csalódottan. Olimpia gyomra émelyegni kezdett saját maga iránt érzett megvetése okán.
A tintásüveg megsemmisítése helyett annak elrejtése mellett döntött. Azt remélte, később enyhítheti az árulás tényét, ha hangoztathatja, hogy nem kizárólag Z. felelős a plakátokért. Ezért osont a város szélén álló faházak felé. Anélkül, hogy odanézett volna, tudta, hogy a függöny nélküli ablakok mögül sápadt gyermekek leskelődnek.
Az egyik faház udvarára lépett. Valahonnan ismerősnek tűnt. A hajdan gyeppel borított udvart benőtte a gaz. Embert vagy kutyát nem látott, jármű nem parkolt a közelben. Ez jó hely lesz, gondolta Olimpia, és belépett a házba. Porszag terjedt a levegőben, mintha évek óta nem súrolták volna az előszoba deszkáit. Az idő és az öregség szaga érződött itt. A múlás és az eltűnés a porral együtt telepedett a használati tárgyakra.
Halk zörejt hallott az udvarról, ellenkező irányba indult. Felment a lépcsőn, lenyomta az ajtók kilincsét, a harmadik nem volt zárva. A csendből sejtette, hogy senki nincs bent. Belépett. A berendezés miatt arra gondolt, ismeri a tulajdonost. Elavult, rosszul szigetelő ablak uralta a helyiség nyugati oldalát. A fény beáradt, apró porszemcsék úsztak a levegőben. Olimpia önkéntelenül az ablak felé közeledett. Nesz hallatszott, Olimpia megpördült, mire egy macska ugrott ki az asztal alól.
Felfigyelt az asztalon felhalmozott alkatrészekre, csavarokra. Úgy vélte, egy régi, mechanikus óra darabjait látja. Az asztal mellett valódi fából készített szekrény állt. Elfordította a zárban a kulcsot. Várakozásával ellentétben nem összehajtogatott ruhaköteget talált odabent. A szekrény belsejében még több csavar, valamint egy vörös bélésű, fekete köpeny függött. A harmadik polcon egy lapos doboz állt, a fedőlapjára óvárosi nyelven vésett felirat: arcfehérítő, nappalra.
Olimpia megrázkódott, gyomrából a rémület a fejébe költözött. Ellenségének rejtekhelyére tévedt. Egy pillanattal később rádöbbent, hogy meglehetősen kicsi a véletlen esélye. Csapda, lebukott, mi történt Z.-vel – ezek a gondolatok keringtek a fejében. Közeledő lépések zajára lett figyelmes. Az ablak felé hátrált, a külső párkányra lépett. Ez nem túl magas, gondolta, majd hosszú ideig nem jutott eszébe semmi.
A szoba lakója egy perccel később töprengve szemlélte az asztalán álló kék tintásüveget.



valamint a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság honlapján.

2016. április 4., hétfő

Z. és a kataklizma


A polgárok többsége nem hitte el, hogy bekövetkezhet.
*
A városlakók munkába indultak, a boltos idegeskedett az elmaradt kenyérszállítmány miatt, azt pedig visszautasította, hogy a beszállító az árut elpasszolta volna a külvárosban, a maradékkal pedig bevonult volna a bunkerébe. Miután mégis megtörtént, és az utcán már a zaj is megszűnt, valamint a lezuhant liftben jajveszékelő Zaradovszkyné is elhallgatott, Z. napok óta először kinyitotta a szemét. Óvatosan körbenézett a szobában, megmoccant kicsit, hogy a hosszú ideje érzéketlen lábán elindulhassanak a hangyák. Öt órával később úgy döntött, megissza a palackban maradt utolsó csepp tiszta vizet. Nyolc óra múlva engedett a talán már nem is létező gyomra követelésének, és megette az utolsó három gabonamagvat. Gondolkodott és hallgatózott felváltva, majd óvatosan kigördült az asztal alól.
Átgázolt a röpirattengeren, melyet az utolsó előtti estén nyomtattak Olimpiával, majd egy köteg törölköző alól elővette az elemes rádiót. Csavargatta, tekergette, de élő adást nem talált. Az éterből csak zúgás érkezett, illetve egy röpke pillanatra a legutoljára leadott vészjelzés, mely arra figyelmeztette a lakosságot, hogy haladéktalanul vonuljanak a kijelölt óvóhelyre.
Z. a kamrában talált tíz deci lekvárt. A penészt félrekaparva kanalazgatta, amikor meglátta a bedeszkázott ablakon bekúszó fénysugárt. Ez a nap lehet, gondolta. Figyelte, hogyan kúszik előre, és két nappal később úgy döntött, kinyitja az ajtót.
A lépcsőházban csend volt, a levegőben por és enyhe füstszag terjengett. Arcát sálba bugyolálva, óvatos léptekkel haladt tovább. A falakon a szokásos feliratok éktelenkedtek, a közösségi háló megszűntével a lakók feliratok által üzentek egymásnak. Megakadt a szeme az ajtajával szemben lévő íráson: „Menekülj, Z.! O.” Ezen egy kicsit elgondolkodott, majd haladt tovább. Az utolsó lépcsőfordulóban megbotlott valamiben, és legördült a kemény betonfelületen. Amikor feltápászkodott, bosszankodva vette észre, hogy valaki a közelgő támadást előrejelző transzparenst hagyott a lépcsőházban. Halványan felsejlett előtte Olimpia alakja, amikor azt kérdezte, hogy zölddel vagy feketével írja-e a „válaszcsapás” kifejezést. Leporolta nadrágját, és gondolkodás nélkül a külvilágba lépett. Hunyorgott a szokatlan erősségű fényesség miatt, a légzését azonban nem akadályozta a levegőben szálló törmelék koncentrációjának megnövekedése. A tömbház árnyékából kilépve hirtelen elveszettnek érezte magát a napfényben tobzódó sugárút zajában. Csikorogva fékezett egy autó, diákok siettek könyvvel a kezükben, két idős ember az étterem bejárata fölé függesztett árlista miatt tanakodott.
A váratlanul támadó ingeráradat elől egy mellékutcába menekült. Az épület falának támaszkodva lassan levegőt vett, és felemelte a fejét. A levegőben, mint mindig, az egyenletes wifi-elosztásért felelős gömbök keringtek, csak a Hold mellett jelent meg az ismeretlen égitest, mely a tudósok szerint lassan árnyékba borítja a Földet. Z. nem értette, hogyan lehetséges mindezek ellenére, hogy az emberek továbbra is fegyelmezetten üldögélnek a kávéházi asztal mellett a szombat reggeli eső elmaradásán méltatlankodva, a megnövekedett árú koffeines italt kortyolgatva. Az anyák is a padon ülve csevegnek, miközben gyermekük békésen szuszogva belélegzi a levegőben szálló ártalmas porszemcséket. A koldusok változatlanul a járdán kuporognak, azonban elhagyták az utca örökre árnyékossá vált oldalát. A boltok nyitva tartanak, és a régi lendülettel tudósítanak az akciós termékek széleskörű választékáról. Z. számára nem volt világos, hogyan lehetséges mindez. Talán csak ő észlelte a változást? Miközben újabb kérdéseket tett fel, arra lett figyelmes, hogy a tömeg egy pillanatra megáll. A fülük mögé épített kommunikátorok villogni kezdenek, régen ez a frissítés érkezését jelentette. Ő a sajátját régen kinyeste, mert úgy vélte, az ellenség ezen keresztül képes az elme befolyásolására. Z. ekkor kezdett ordítani. Úgy vélte, talán ezáltal a jelenlévők rádöbbennek arra, hogy mindnyájan egy kataklizma túlélői.
*
Az esti frissítésben a helyszíni tudósító elmondta, hogy a város főterén üldögélő anyukák eseménytelen és kellemes délelőttjét egy ismeretlen, elmeintézeti szökevény sikoltása zavarta meg. A helyszíni beszámolók szerint a zavarodott elméjű polgár megtámadott egy anyukát, és füléből ki akarta tépni a kommunikációra használatos IK10-et. A polgárok többsége nem hitte el, hogy hasonló esemény a Béke Időszakának meghirdetése után bekövetkezhet. A rendfenntartók gyors reagálásának köszönhetően a szökött beteget időben elszállították, ezt követően a megszokott rend helyreállt.

Megjelent: Együtt, 2015/2, 47-48.,
                    kvit.hu