2017. január 4., szerda

Valóság-illúzió




Something is wrong, azért gondolom ezt, mert a valami nincs rendben közhely. Idegen nyelven viszont más a hangzása. Ezt érzem, holott a nap nemrég kelt fel és a vörös lágyabb árnyalatával színezte meg az égbolt alját.
A vörös az egyiptomiak szerint az életet szimbolizálta, jutnak eszembe a fekete ruhás nő szavai az oktatóvideóról. Mit jelent számomra?
Ezen a reggelen a természet szépségét, a harmóniát, de legalábbis az összhang meglétét kellene érzékelnem, miközben a látóhatár széle vöröses fényt kapott, és ebből egy kevés jut a neoklasszicista épület homlokzatára is, amely előtt állok. Tökéletes építészeti alkotás és a természetben megfigyelhető egyik csoda az, amit éppen figyelek, mégis azt érzem, hogy valami azonnal összetörik. Ennek érzete, valamint az összeomlás folyamata megállíthatatlanul zajlik, nem befolyásolhatom, mindenképpen megtörténik.
Az a legszomorúbb ebben a folyamatban, hogy magas fokú idegenség-érzet (?), krónikus összhang-hiány közepette élek, és maga alá temet, majd lassan felemészt a diszharmónia (?). Egyik ellen sem tehetek semmit. Azért sem, mert mindeddig magamnak sem fogalmaztam meg ezeket a problémákat.
Saját magam szemlélőjévé válok. A környezetemet figyelem. Megmagyarázhatatlan ok miatt úgy érzem, az előbbi kép keretbe igazodik, valóságos festménnyé válik. Miután ekképpen megelevenedett, ugyanakkor lefagyott az általam szemlélet külvilág, hajszálvékony repedések keletkeznek kifeszített vásznán. A repedésekkel szemben tehetetlen vagyok, irányukat semmiképp sem befolyásolhatom. De várhatom a végét. A pillanatot, amikor a repedések olyannyira elmélyültek és kiszélesedtek, hogy végül szabálytalan alakzatok szakadjanak ki a korábban egységesnek tűnő képből.
Lehetséges, hogy hamarosan eltűnik ez a sejtés. Vagy egy időre velem marad. A jelenléte meglepő. Korábban nem tapasztaltam.
Zavaró, hogy miatta úgy érzem, öt percen belül zokogni kezdek. Az általam szemlélt környezet háttéralakjai csodálkoznának, vagy félrenéznének.
Something is wrong, vagy épp everything is all right. Az is valószínűnek tűnik, hogy a káosz a természetes, elvárható alapállapot? Ennek tudatában lehetséges élni? Megoldást jelenthetne, ha nem keresném a pszichológiai szaklapok által hangsúlyozott fogadd el önmagad, légy harmóniában a világgal tanácsát? Abban az esetben, ha nem keresem, akkor nem értékelhetem tragédiaként, ha nem élek benne. Ez a lemondás az összhang hiányának látható következménye? A hiányérzeté, mely régóta megbújt a valóság-érzékelésemben? 

  Megjelent: Együtt, 2016/4, 23-24.o.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése